Küllem az egység szolgálatában

Fehér hollónak számított a családjában, hiszen aligha akadt más, aki hozzá hasonlóan művészi ambíciókkal bírt. A szülei – persze – szerették volna, ha valamely komolyabbnak tűnő szakmát választ a lányuk, ám ő makacsul kitartott az elképzelése mellett. Kislányként rajzfüzetek és színes ceruzák vették körül, s ő boldognak érezte magát, hogy alkothatott. Gyermekkora másik meghatározó mozzanata, hogy szerettei társaságában rendszerint eljárt az Operába, az Erkel Színházba és hasonló kulturális intézmények nívós műsoraira. Az ott tapasztalt csodálatos látványvilág élményének köszönhetően az érdeklődése egyre inkább a színházi jelmeztervezés felé fordult. 

Útját lelkiismeretesen egyengette keresztapja, aki felkutatta a privát rajztanulás lehetőségét a tehetséges lány számára. Payer Gizella szakmai iránymutatásait követve bontogatta szárnyait. A neves képzőművész fantasztikus rajztudása, intellektusa, művészi lelkülete olyan izgalmas világot nyitott meg előtte, amely még inkább elkötelezetté tette a szakma iránt. Rendszerint kitűnő bizonyítványokat vitt haza gimnáziumban, de a tanulás mellett céltudatosan igyekezett egyre több időt szakítani a szenvedélyévé vált alkotásra. 

Felvételizett a Magyar Iparművészeti Főiskolára. Elsőre nem sikerült bekerülnie, ezért előkészítő évfolyamra jelentkezett. Ez a két év sokat segített a művészi stílusa finomításában. Intenzív időszakot jelentett ez az életében, mert a tanulmányai mellett már dolgozott a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban. Kiváló és nehéz élményeket úgyszintén kapott ott: amolyan mindenesként besegített a munkába, cserébe pedig betekintést nyert a szabászati feladatokba, bejárhatott ruhapróbákra, egyszersmind megízlelhette a színház szakmai légkörét. 

A vizsgamunkáira felfigyelve, meghívták a szolnoki Szigligeti Színházba. A vidéki intézményt második főiskolájaként emlegeti, mert ott tanult meg az anyaggal bánni, kapcsolatot teremteni a színészekkel. A diplomáját úgy kapta kézhez, hogy „a Magyar Népköztársaság utolsó jelmeztervezője”, ugyanis a főiskolai szak a végzését követően megszűnt. Később újraindult a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahová meghívták tanársegédnek. Hálával tekintett az oktatói feladatra, amely mellett aktívan dolgozott a szakmában. 

Képességein és a szerencsén múlott, hogy a Vígszínházba került – mondja. A Minden kezdet nehéz című filmes produkcióban dolgozott együtt Várkonyi Zoltán Kossuth-díjas magyar színésszel, aki felfigyelt Márta igényesen kivitelezett rajzaira. Négy évvel később a művész meghívta őt a Vígszínházba, és aztán csaknem ötven éven át tervezte a színpadra kerülő darabok jelmezeit. Időközben dolgozott más budapesti és vidéki intézményeknek, valamint filmek és tévéjátékok számára, sőt külföldre is. 

Első darabja, amiben jelmeztervezőként részt vett, a szolnoki színházban készült Lili bárónő című operett. Nagy kihívásnak élte meg, mert rendkívül rövid idő állt rendelkezésére a precíz munkára. Majd a Salemi boszorkányok hozta meg a bátorságát a továbbiakhoz. A jelmeztervező szellemisége alakulásában fontos szerepet játszott, hogy a kezdeti prózai darabok után drámai feszültségű játékokon dolgozott. Komoly kihívást jelentett számára az operákban való közreműködés. A Figaro házasságában való tevékenységét tétova útkeresésként jellemzi, de a következő két műben már rátalált szakmai önmagára. A Don Carlos, a Vérnász és a Bohóc című darabok jelmezeire legjobban sikerült munkáiként emlékszik vissza. 

– Olyan volt ez a közeg, mintha egy nagy család volna, és én ebben a színházi munkában hiszek. A darab színpadra vitele mindig együtt gondolkodás, csapatmunka eredménye kell, hogy legyen. Szinkronba kell hozni az egyéni elképzeléseket, kompromisszumokat kötni, és visszavonulni, ha szükséges. 
A jelmeztervező szerint ugyanis sosem szabad önzőnek lenni, a saját ötlet diadalát ünnepelni, mert az belesimul a létrejött minőségi produkció egészébe. 

– Nagyon szerettem a színészeket minden szeszélyükkel, vívódásukkal, küzdelmükkel együtt. Nekünk háttérországként kell segíteni őket, hogy a színpadon a lehető legjobbat nyújtsák, hiszen a közönség soraiból talán akadnak, akik akkor szerzik az első színházi élményüket. Szükséges még a munkánkban alázat. Megtalálni azt a finom mércét, hogy mikor kell másoknak igazat adni, vagy a sarkunkra állva tisztelettel elmondani szakmai véleményünket – véli a jelmeztervező, aki bár legalább hatvan rendezővel dolgozott együtt, sosem konfrontálódott vagy vált el a munkatársaitól haraggal. Számára a szakmája egy adott gondolat darabba ültetését, épülését, kontrasztba kerülését jelentette, ennek szolgálatába állította a külsőségeket: a ruhákat és a kiegészítőket. 

Még nyugdíjas éveit követően is rendíthetetlen lelkesedéssel dolgozott tovább. De – mint mondja – megtanulta, hogy bizonyos kor után hátrább kell lépni, és átadni a stafétát az ifjabb generációnak, mind a jelmeztervezés, mind a tanítás terén. Gondolatiságban, a szakmai lelki vonatkozások tekintetében ma is örömmel segít diákjainak eligazodni, azonban már szívesebben tölti idejét a családjával. A férjét sajnos idejekorán elveszítette, ám két fia, négy unokája és egy dédunokája sok örömöt csempész a napjaiba. Rengeteget olvas, eljár tornázni, és minden napjára jut valami érdekes program – így teljes az élete.