Romlatlan természetesség jellemezte mindig

Törőcsik Mari az utcán, a Tiszánál, a párizsi Notre-Dame előtt, főiskolai osztálytársakkal bukkan fel – smink nélkül, hétköznapi ruhában, belenéz a kamerába, beleszív egy szívószálba, nevet. Nem pózol, nem szerepet játszik. Romlatlan természetesség jellemzi, az a bizonyos „törőcsikes” jelenlét, amely a reflektorfényen kívül is működött. A kurátorok, Novák Emil egyetemi docens és Gajdó Tamás színháztörténész érzékeny kézzel vezetik végig a látogatót ezen a személyes időutazáson. 

A képek az 1950–60-as évekből indulnak, a pályakezdés korszakából. A Színművészeti Főiskola hallgatójaként – a szabályzat ellenére – már másodévesen filmezni kezdett, Fábri Zoltán ugyanis ragaszkodott hozzá a Körhinta parasztlányszerepére. A legenda szerint még a nevét is ő „egyszerűsítette” Marira, nehogy összetévesszék az akkor már befutott Krencsey Marianne színésznővel. Az 1955-ben forgatott film egy csapásra ismertté tette: 1956-ban Cannes-ban Arany Pálmára jelölték, a közönség – Jean Cocteau-tól François Truffaut-ig – meghajolt a tehetsége előtt. Innentől nem volt megállás. Később ugyanitt, a Déryné, hol van? című filmben nyújtott alakításáért (amit harmadik férje, Maár Gyula rendezett) a legjobb színésznőnek járó díjat is megkapta. 

A kiállításon Inkey Tibor ikonikus felvétele idézi fel ezt az időszakot: Törőcsik nyári ruhában ül a mezőn, könnyedén, mégis ellenállhatatlan erővel – már ebben az egyetlen pillanatban is benne van a későbbi pálya ígérete. A tárlat nem feledkezik meg a nemzetközi sikerekről sem: fesztiválutak, Cannes és Párizs, filmbemutatók – mint például a Két vallomás (1957), a Vasvirág (1958) vagy az Édes Anna (1958) – képei sorakoznak. 

Az 1968-as balatonfüredi nyaralás felvételén (Keleti Éva fotóján) Tordy Géza és Kállai Ferenc között áll fürdőruhában, huncut mosollyal; egy másikon 1970-ben kirakat előtt pózol, mintha egy francia filmsztár csöppent volna a Kádár-kor Magyarországára. Ezeken a képeken egyszerre van jelen a női szabadság, a játékosság és az a bizonyos titok, amelyről sokan beszéltek, de kevesen tudták megfogalmazni. 

A családi archívumból válogatott fotók egyik fele legendás színházi és filmes szerepek standfotóiból áll, a másik fele a hétköznapok Törőcsik Mariját mutatja meg. A szerepképeket és portrékat a korszak jeles fotográfusai készítették; a bemutatott anyag ritkán vagy eddig soha nem látott pillanatokat őriz meg a magyar színház- és filmtörténet egyik legnagyobb alakjáról. 

A privát pillanatok mellett előadásfotók és videóbejátszások rajzolják ki a hat évtizedet felölelő pályát. Egy 1983-ban készült MTI-fotón Lajtai Lajos A régi nyár című előadásában látható a József Attila Színházban – óriási kalapban, csillogó nagyestélyiben, mosolyogva fürdik a fényben. Tíz évvel később a Száz év magány Ursulájaként – Taub János rendezésében – meséli Gabriel García Márquez történetét. A Nemzeti Színház Éjjeli menedékhelyében, Viktor Rizsakov rendezésében Lukaként is elementáris erővel van jelen. 
A rengeteg fotó mellett idézetek is olvashatók a színésznőtől, gondolatai a színészetről, Bérczes László beszélgetőkönyvéből is. „Az én koromban már nem szedik szét az embert. Engem meg még mindig hívnak” – áll az egyik kép alatt. Hívták, mert vágytak a közelségére. 

A kiállítás koronája egy filmösszeállítás, amely a kezdetektől az utolsó szerepig idézi fel a 2021-ben elhunyt Törőcsik Mari legfontosabb munkáit. Részletek láthatók Maár Gyula dokumentumfilmjéből, amelyet a színésznő 60. születésnapjára készített. Több mint negyven évet töltöttek együtt, a rendező 2013-ban bekövetkezett haláláig, és tőle született Törőcsik egyetlen gyermeke is. Közös munkáik és személyes szövetségük meghatározó fejezete a magyar filmtörténetnek.

Bár a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, háromszoros Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas és Balázs Béla-díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész volt, valamint a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 176 film és megszámlálhatatlan színházi este áll mögötte – a képeken mégsem a díjak súlya, hanem az emberi jelenlét ragyog. A fotók kulcsát Pilinszky János szavai adják meg: Törőcsik nem alakította, hanem táplálta szerepeit, „a teremtés forrón csupasz és kockázatos gesztusával”. 

A tárlaton óhatatlanul megfogalmazódik a hiány érzése. Újra látni már csak archív filmeken, régi előadások emlékeiben és március 8-ig (szerdától vasárnapig 10 és 18 óra között) ezen a fotókiállításon lehet.