Szépséges gyötrelem

Divatossá váltak az életrajzi filmek. Egymás után tűnnek fel a mozikban a világhírű rock­ze­né­szekről szóló történetek, köztük Elvis Presley, Freddie Mercury, Johnny Cash, Elton John, Bob Dylan, hogy csak néhányat említsek az utóbbi időkből. És most itt a legújabb produkció, a Bruce Springsteen Deliver Me from No­­where (Szabadíts meg az ismeretlentől), melyben a 76 éves amerikai énekes, zenész, gitáros kar­rier­jének elejére tekinthetünk vissza. 

Ez a film sokban különbözik a többitől, szakít a bevett klisékkel. A Főnök pályafutásának csak egy szűkebb időszakára összpontosít, azon belül is hatodik nagylemeze, az 1982-es Nebraska című album készítésének körülményeivel, a művészi alkotás folyamatával foglalkozik. Azt gondolhatnánk, ez kevés egy kétórás mozihoz – nyilván lesznek is, akik hiányolják a sorsfordító lemez után kicsúcsosodó sikerszéria bemutatását, melynek során a New Jerseyből induló zenész egy Oscar-díjat, egy Golden Globe-díjat és húsz Grammy-díjat is bezsebelt, valamint korszakos lemezeket adott ki, melyekből a világon majd’ 200 millió példány fogyott el, és máig zsúfolt arénákban koncertezik. 

Csakhogy Scott Cooper rendező nem ezt akarta megmutatni. Hanem azt, milyen sok gyötrődéssel jár a dalszerzés. Ezen túl pedig nyersen elénk tárja a művész pillanatnyi lelkiállapotát, ami a rá nehezedő nyomás miatt egyre ingatagabb és sötétebb. Meg kell küzdenie a gyerekkori félelmeivel, melyeket szüleinek állandó otthoni veszekedései, alkoholista apja brutalitása okozott számára. Ezek az el nem múló sebek időnként feltépődnek, és az emlékek visszarepítik őt a régi helyszínekre, hogy ihletet merítsen a szövegeihez. 

De nemcsak a múlt démonai okoznak számára terhet, hanem a jelen problémahalmazai is. Az ötödik, The River című albuma után kezdett felfelé ívelni a pályája és népszerűsége, s egy ilyen szituációban mindenki azt várja tőle, hogy az előzőnél is nagyobbat dobjon. Ahogy zenekarával elkezdtek dolgozni a stúdióban, megvilágosodik, neki most csendre van szüksége, nem zajra. Visszahúzódik az otthonába, beszerez egy négycsatornás kazettás magnót, arra veszi fel az ötleteit, majd a letisztult, személyes vonatkozású dalait. Ezek egészen mások, mint a korábbiak, hangzásukban néhol esetlenül visszhangos, komor folkszámok, tartalmukban pedig meditatív, visszaemlékező embermesék. Ebből állt össze a Nebraska, mindazonáltal bőven maradtak még a következő albumra is dalok, köztük máig legnagyobb slágereinek egyike, a Born in the U. S. A. 

A film nem egy rocksztár csillogását, hanem egy ember vívódásait mutatja be. Bruce Springsteen minden elképzelését képes volt átvinni a „sztárcsinálók” sorfalán, akik a zenész sikereit kihasználva még több pénzre vágytak. De ő hallani sem akart stúdiózásról, csak a maga által készített demófelvételeket engedte lemezre venni, ezenkívül megtiltotta, hogy rátegyék a fotóját a borítóra, az új dalait nem játszhatják a rádiók, és nem indul az albummal turnéra. Hát, ez tényleg nem illett bele a kiadótól elvárt képbe. 

Végigkövethetjük a kétségek közt őrlődő alkotóművész hangulatváltozásait, ahogyan egyre jobban eluralkodik rajta a depresszió, ami magánéleti kapcsolataira is rányomja a bélyegét. Végül menedzsere biztatására elmegy egy pszichiáterhez. 

Ez a drámai ívű életrajzi mozi kezdettől fogva rabul ejti a nézőt. Ez nagyban köszönhető a zenészt alakító színésznek, a kétszeres Emmy-díjas Jeremy Allen White-nak, akinek átlényegülése tökéletes: nemcsak Springsteen mimikáját, mozgását és akcentusát sikerült elsajátítania, hanem a dalokat is ő énekli, sőt szájharmonikázik is. 

Mivel a Főnök az utóbbi években csillapíthatatlan energiával koncertezik Amerikában és Európában, felmerül a gondolat, meg kellene mutatni filmvásznon is azt az energiát, hangulatot, profizmust és boldogságot, melyek ezeket a fellépéseit jellemzik. Nekem két éve Koppenhágában volt szerencsém mindezt megtapasztalni, felemelő élmény volt. Sok rajongóval együtt kijelenthetem: jó lenne egy koncertfilm kapcsán (is) visszaidézni a feledhetetlen pillanatokat.