Tartozunk még valahová?
A Pécsi Nemzeti Színház színpadán látható Hárman a padon különös, csendes erejű előadás. Olyan darab, amely látszólag alig mozdul: három idős ember ül egy lakótelepi park padján, beszélgetnek, civódnak, emlékeznek. Valójában azonban nagyon is sok minden történik. Az idő múlása, a magány, az öregedés, a feleslegesség érzése és a barátság lassú, gyógyító ereje rajzolódik ki – minden harsányság nélkül, emberléptékű pontossággal.
Kép: Németh János, Vári Éva és Stenczer Béla jutalomjátéka a Hárman a padon pécsi előadásban
Aldo Nicolaj, a XX. századi olasz drámairodalom kiváló szerzője három nyugdíjas sorsát állítja középpontba. Egykor erős, büszke, öntudatos emberek voltak – ma már emlékeken merengő, kissé rozoga, olykor mogorva öregek; ki egyedül, ki a családja peremére sodródva éli mindennapjait. A nőalak, Ambra (Vári Éva) megőrizte szelídségét és derűjét, a férfiak viszont (Németh János Luigi Lapagliaként és Stenczer Béla Bocca Liberóként) nehezebben viselik az elmúlás tapasztalatát. Ahogy egyre gyakrabban összefutnak a padnál, történeteik összeérnek, barátokká válnak, és lassan feloldódik a haszontalanság, a céltalanság szürkesége. A megtalált biztonságból pedig új vágy születik: még egyszer, utoljára belevágni egy közös kalandba.
A Hárman a padon nem cselekményes darab, minden a színészek jelenlétén, a hangsúlyokon, a csendeken múlik. Nem véletlen, hogy a mű magyarországi színpadi története legendás színészhármasokhoz kötődik. A darab első nagy sikere a Pesti Színházhoz kapcsolódik, ahol Páger Antal, Bilicsi Tivadar és Bulla Elma játszották, Kapás Dezső rendezésében. A televíziós felvételnek köszönhetően ez a változat generációk számára vált etalonná.
Később a Belvárosi Színház színpadán is új életre kelt a darab: Gálvölgyi János, Benedek Miklós és Egri Márta játékában a történet erősen önreflexív, pályákat összegző értelmezést kapott. Ezekben az előadásokban nemcsak három figurát, hanem három életmű találkozását látta a közönség.
Ez a hagyomány óhatatlanul mércét állít minden új bemutató elé. A pécsi előadás azonban nem versenyezni akar a múlttal, Bakos-Kiss Gábor rendezésében a hangsúly azon van, mit jelent ma idősnek lenni, hogyan lehet méltósággal együtt élni az elmúlással, és miként adhat kapaszkodót egy másik ember jelenléte.
A játék visszafogott, sok finom humorral és pontos csenddel dolgozik. Az idős színészek játékában ott van a tapasztalat súlya, az irónia és az önirónia, minden apró gesztus finom jelentést kap. Egy-egy félmondat vagy hallgatás többet mond, mint egy hosszú monológ.
A Hárman a padon decemberi pécsi bemutatója ismét bizonyítja, miért él ez a darab évtizedek óta a magyar színpadokon. Mert a kérdései nem évülnek el: szükség van-e ránk, tartozunk-e valahová, és lehet-e még újrakezdeni akkor is, amikor már mindenki azt hiszi, hogy késő? A Pécsi Nemzeti Színház előadása szívmelengető válaszokat ad. Olyanokat, amelyek után az ember remélhetőleg más szemmel néz majd egy park padjára, az ott ülőkre…
