Belső rend ellensúlyozta a külvilág zaját
Borbás Tibor életműve időtálló mértéket adó belső fegyelemből épült fel: formái egy adott korszak tapasztalatait sűrítik össze, következetes renddé formálva az élményt. A harminc éve elhunyt Munkácsy-díjas szobrász- és éremművész munkáiból nyílt tárlat február 15-ig tekinthető meg a hevesi Halász-kúriában.
Kép: Screenshot, Fotó: Lukácsi Liza
A kiállítás kezdetet jelent, egy vállalt kötelesség első lépését. Számos mű hosszú időn át raktárakban várakozott, több szobor még felújításra és gondos helyreállításra szorul. A tárlat a megőrzés, az újraértelmezés és a fokozatos feltárás alaphelyzetét mutatja be. Egy adott állapotot, amelynek további szakaszai – bízunk benne – újabb művekkel gazdagíthatják a gyűjteményt. A cél az életmű fokozatos visszaemelése a köztudatba – kalauzol bennünket a tárlaton Borbás Márton Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész, aki testvérével, Borbás Dorka üvegművésszel közösen gondozza édesapjuk gazdag hagyatékát.
A szobrok egy korábbi korszak lenyomataként a magyar valóság arányérzetét és belső rendjét hordozzák. Az eddig nem vagy csak ritkán közszemlére tett alkotásokat bemutató kiállítás abból a szempontból is különleges, hogy a kúria Kő Pál Galériájában kapott helyet. Ez a helyzet csendes jelenlétet hordoz. Kő Pál és Borbás Tibor barátsága életük során összefonódott, és most, haláluk után is egymás mellé rendeződik. Munkásságuk és szellemi közelségük ebben a térben természetes jelenlétként válik értelmezhetővé.
A XX. század második felének viszonylagos csendje teret adott az elmélyülésnek. Az alkotás elvonulást, koncentrációt és időt igényelt. Ebben a közegben a szobrászat gondolkodási folyamattá vált, amelyben a belső rend természetes módon ellensúlyozta a külvilág zaját – ez a szemlélet egy nemzedék közös tapasztalataként jelent meg. A gondolkodásmód formákon és anyagokon keresztül öröklődött, a művészeti nyelv élő folyamatként működött tovább.
Borbás Tibor számára a belső rend gyakorlati kérdés volt. A forma fegyelme, az arányok következetes szervezése és a mérsékletesség olyan tartást hozott létre, amelyben a szobrok önmagukban voltak jelen. A jelentés nem külső értelmezésekből, hanem a mű belső szerkezetéből bontakozott ki. A gipszhez való következetes ragaszkodás egész életén át meghatározó maradt. Ez a közeg gyors, végleges és felelősségteljes döntéseket kívánt az alkotás minden szakaszában. Az anyag és a forma párbeszéde így sajátos nyelvezetté alakult, amely alapvetően meghatározta a művek karakterét.
A művész műterme valóságos, élő szellemi közegként működött, ahol a közös jelenlét, a beszélgetések és az együtt töltött idő alakította a gondolkodást. A tanítványok egyben barátok is voltak; a közös tanulás a magatartáson és a tevékenységen keresztül, egy tisztán érzékelhető világnézet mentén zajlott. Az így közvetített, magukba szívott mérték és művészi szemlélet a konkrét alkotásokban is következetesen megjelent: a visszafogott felületek és a nyitva hagyott formák belső rendet hoztak létre, amelyben a néző a szépséggel, az arányossággal és a harmóniával találkozik. Minden szobor elszakad a valóságtól; a forma nem lezárt állításként, hanem továbbgondolható rendként értelmezhető.
Ez a befejezetlenség az életmű egészére is érvényes. Borbás Tibor pályája korai halála miatt lezáratlan maradt, a tovább épülő szobrászati nyelv folyamata félbeszakadt. A belső rend mégis tovább él mindazokban, akik ezt a gondolkodásmódot felismerték, megértették, és saját munkájukban méltán őrzik, ápolják és viszik tovább.
