Elhallgatott a tekerőlant

Hetvenkilenc éves korában el­­hunyt Sebő Ferenc Kossuth-díjas zenész, népzenekutató, a Nemzet Művésze, a hazai táncház­moz­galom egyik elindítója. Halálával nemcsak egy kivételes művészt, hanem egy egész korszak meghatározó alakját veszítette el a magyar kultúra. 

Sebő Ferenc 1947-ben született Szekszárdon, eredetileg építészmérnöknek tanult, ám pályája hamar a zene felé fordult. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján olyan munkába kezdett, amely alapjaiban változtatta meg a magyar népzene helyét és szerepét: a hagyományt nem muzeális tárgyként kezelte, hanem élő, közösségi élménnyé tette. Az ő nevéhez is fűződik a táncházmozgalom elindítása, amely az autentikus népzenét és néptáncot visszavezette a városi fiatalok mindennapjaiba.

Az 1972-ben alapított Sebő Együttes élén különleges hidat épített a népzene és a költészet között: József Attila, Weöres Sándor vagy Nagy László versei az ő megzenésítéseiben váltak széles körben ismertté. Ez az alkotói gesztus nemcsak új közönséget talált a lírának, hanem a magyar dalkultúrát is megújította. 

Művészi tevékenysége mellett évtizedeken át végzett gyűjtőmunkát Erdélyben és a magyar nyelvterület számos vidékén, hozzájárulva a népzenei hagyomány megőrzéséhez. Oktatóként és intézményvezetőként – többek között a Hagyományok Háza szakmai irányítójaként – generációknak adta tovább tudását. 

Sebő Ferenc életművének jelentősége abban rejlik, hogy a hagyományt nem lezárt múltként, hanem jelen idejű lehetőségként értelmezte. Amikor 2017-ben kollégánk interjút készített vele lapunk számára, így fogalmazott: „Annak idején Martin György nekünk is azt javasolta, kezdjük Kodállyal és Bartókkal és Lajthával, folytassuk Vikár Bélával, Vargyas Lajossal, Sárosi Bálinttal. Miután elmélyültünk a munkásságukban, magunkat is el tudtuk helyezni a palettán. A népzenéből és általában a kultúrából az marad meg, amit megtanulunk és továbbviszünk. Hagyományaink nem öröklődnek, nem is őrizhetők – élni kell őket.”