Odüsszeusz ismét partot ér

Ismét forradalmi és grandiózus alkotás született Christopher Nolan rendezésében, bár ez szinte kötelező is kéne hogy legyen egy 250 millió dollárt felemésztő gigaprodukció esetében. A Nolan által vezényelt alkotói gárda ugyanis nemcsak új életet lehelt a kardozós-szandálos történelmi eposzok, a peplumok műfajába, hanem úgy nyúlt a görög mitológiai alapművéhez, az Odüsszeiához, mintha ismét egy tudományos fantasztikus filmen dolgozna, elhitetve velünk, hogy a varázslat a mindennapjaink része ősidők óta. 

Nolan ugyanis nem követi el azt a végzetes hibát, amit Wolfgang Petersen, aki az Iliászt teljesen lecsupaszította és profanizálta a Trója című filmjében, megfosztva a történetet a deus ex machina (az isteni beavatkozás) minden formájától. Új filmjében Odüsszeusz belső monológjainál rendszeresen látomásként jelenik meg Pallasz Athéné, hogy utat mutasson a bölcsesség istennőjeként, de gyakran említik meg Zeuszt és Poszeidónt is, akik viharokkal, pusztítással és háborúkkal bosszulják meg, ha valaki megsérti a vendégszeretet törvényét, az alapját egy békén alapuló társadalom virágzásának. A vihar pedig itt valóban vihar, szinte érezzük az arcunkon a mindent elsöprő hullámokat és csapóesőt, a harc pedig harc, a csata- és akciójelentek a húsunkba vágnak. 

Az Odüsszeia című filmeposz nagysága ugyanakkor abban is rejlik, hogy a rendező nem egy hagyományos, mesebeli fantasyt készített, hanem egy sokkolóan valósághű, nyers háborús drámát, és hogy ez még realisztikusabb legyen szokásához híven kerülte a túlzott digitális trükköket, mindent tapintható valóságként, lélegzetelállító operatőri munkával és intenzív hangdizájnnal keltett életre. A film forradalmi abban a tekintetben is, hogy a világon elsőként teljes egészében 70 milliméteres IMAX kamerákkal forgatták, és ez olyan perifériás látványt nyújt, mintha a néző szemüveg nélkül nézne egy 3D-s mozit. Hoyte van Hoytema operatőr pedig karrierje egyik legjobb munkáját végezte el ezekkel a kamerákkal, a kompozíciók, a színek használata és a monumentális képkockák teljesen beszippantják a közönséget. A filmet hat országban (többek között Izlandon, Marokkóban és Görögországban) forgatták, ami olyan valósághűséget ad a tengeri viharoknak és tájaknak, amit nem lehet számítógéppel hamisítani. 

A filmben ugyan számos epizódot kihagynak az eredeti történetből, a legfontosabbnak tartott kalandokat viszont kiválóan és néha egyéni értelmezésben is interpretálják: természetesen megjelenik az egyszemű óriás Küklopsz, akitől csellel és önfeláldozással menekülnek meg Odüsszeusz és követői; Kirké, a boszorkány, aki a test-horrorokat megszégyenítő jelenetsorban változtatja disznóvá a főhős katonáit; a szirének hangját pedig csak az árbóchoz kikötözött vezér hallhatja, különben könnyen elpusztulnánk mindannyian. A Trójánál játszódó csatajelenetek ugyanakkor lélegzetelállító, zsigeri élményt nyújtanak, ami nemcsak annak köszönhető, hogy a pusztítást pergő snittekkel komponálja meg a zseniális operatőr és a film vágója Jennifer Lame, hanem annak is, hogy a képi világ tökéletes egyensúlyban van Ludwig Göransson erőteljes zenei aláfestésével. 

Ennek eredménye, hogy észre sem vesszük, hogy a színészi alakítások nem sikerültek túl jól. Odüsszeusz Matt Damon alakításában egy-két jelenetet kivéve olyan, mint egy szobor, vagyis tipikus szenvedő „nolani hős". Télemakhoszt, Odüsszeusz fiát Tom Holland játssza, akinek talán jobban álltak a Pókember-filmek, Anne Hathaway Pénelopé szerepében annyira szeretné az arcjátékával megmutatni az érzelmi változásokat, hogy sokszor túlzásokba esik. Robert Pattinson sem elég gonosz és gyáva Antinooszként, Charlize Theron pedig Kalüpszóként csak illusztrál, árnyéka önmagának. 
Sajnos Nolan beleesik egy tipikus „Hollywoodi betegségbe is", vagyis képtelen szabadulni az amerikai filmelődök által már megteremtett mítoszok és zsánerek hatásaitól, a film képi világa néha a Dűnét idézi, miközben Agamemnon egyértelműen Darth Vader hasonmása, hatalmas termettel, fekete köpenyben és fekete sisakban. 

Nolan ugyanakkor a görög eposz eredeti mondanivalóját is újraértelmezi, olvasatában a legnehezebb feladat a szörnyek (a saját rémeink) túlélése, vagyis az, hogy egy tömegmészárlásra kényszerült katona képes-e visszailleszkedni a békés társadalomba, partot érni. A film egyfajta üzenet is: mivel nem bánunk tisztességgel az idegenekkel, megszegtük Zeusz törvényét, a főisten (Isten) háborúkkal büntet minket évezredek óta. És a felhőtlen szórakozás mellett talán ez a tanulság is megér az életünkből három órát.