Fáradt túlélők a moziban

Kilencven felé az emberek élete lelassul és egyre eseménytelenebbé válik. Így lehet ez a most 88 éves Ridley Scott-tal is, annak ellenére, hogy a rendező még aktív a filmpiacon. De azért az túlzás, hogy ez megjelenjen a filmvásznon is, ráadásul egy posztapokalipitikus sci-fiben, amelytől minden művészi szándék ellenére elvárnánk a meglepő és felkorbácsoló izgalmakat. Pláne, ha olyan alkotóról van szó, akinek a nevéhez olyan szuperprodukciók köthetők, mint az Alien-filmek vagy a Gladiátor, nem beszélve a Szárnyas fejvadászról. Utóbbi ráadásul azért is vált kultikus alkotássá, mert az elsők között tudott tudományos-fantasztikus filmként is intellektuális és lebilincselő lenni. 

Scott új mozija, a Kutya csillagkép szintén megpróbált egy disztópikus világot elénk tárni egy romantikus, már-már szentimentális történet részeként, de sajnos ez nem túl jól sikerült. Pedig a remek alapanyag adott volt a célra, Peter Heller regénye méltán vált bestsellerré, hiszen egyszerre lírai, megrázó és különleges, miközben saját élmények alapján tár elénk sajátos víziót a világ elkerülhetetlen pusztulásáról. Mielőtt ugyanis Heller regényírásra adta volna a fejét, elismert kalandvágyó újságíró volt a világ élvonalába tartozó magazinoknál, például a National Geographic Adventure-nél vagy az Outside-nál. 

Részt vett azon a híres kajakos expedíción, amely a tibeti Cangpo folyó kanyonjait próbálta meghódítani, és csak hajszál híján élte túl a Föld legmélyebb szurdokát, de beépített újságíróként dolgozott a radikális környezetvédő Sea Shepherd-csoport Farley Mowat nevű öko-kalózbárkáján is, amely a Déli-sarkvidék fagyos vizein hetekig harcolt illegális japán bálnavadász hajókkal, miközben éles lőszerrel és vízágyúkkal lőtték. Az író egyike volt azoknak a szörfösöknek is, akik a hírhedt japán Taidzsi-öbölbe eveztek be, hogy titokban, sisakkamerákkal rögzítsék a delfinmészárlásokat. A halászok és a jakuza emberei viszont vasrudakkal és késekkel támadtak az idegenekre, így ezen az úton is az élete forgott kockán. (Az itt rögzített felvételekből készült a később Oscar-díjat nyert A sötét titok [The Cove] című dokumentumfilm.) Hellert az újságírói munkái során rendszeresen küldték a Pamír-hegységbe vagy Közép-Amerika dzsungeleibe is, ahol hetekig el volt vágva a civilizációtól. Modern kori Robinsonként tapasztalta meg, milyen az, amikor az embernek csak saját magára és a természet ismeretére szabad hagyatkoznia a túlélésért. Valóságos a regény két legfontosabb „szereplője", a főhős hűséges kutyája, Jasper, valamint a repülőgépe, egy 1956-os Cessna is. 

Ezek után szinte ujjgyakorlat lehetett számára, hogy az élményeiből kiindulva megírja élete regényét, a Kutya csillagképet, amely kilenc évvel egy, a Föld lakosságát szinte teljesen kipusztító szuperinfluenza után játszódik. Az érzékeny, feleségét gyászoló férfi, Hig történetét, aki egy elhagyatott coloradói repülőtéren él kutyájával, Jasperrel és Bangley-vel, a kőkemény, fegyvermániás túlélővel. Hig az 1956-os Cessna repülőgépével a magasból járőrözik, míg Bangley puskákkal és gránátokkal védi meg a bázist a környéken portyázó fosztogatóktól. A kutyája halálát követően azonban Hig számára eljön a távozás pillanata, és ez kalandok sorát indítja el, hogy aztán a főhős rátaláljon az új otthonára és egy újabb szerelemre. 

Ridely Scottnak igaza volt, hogy ez a sztori filmvászonra való, éppen ezért elszomorító az eredmény. Filmjében az akciójelenetek olykor még jól is sikerülnek, és vannak benne a Mad Max világát idéző, mesterien szürreális epizódok is, de a mű többnyire banális párbeszédekre és a csodás tájak felett repülő Cessna nagytotáljaira épül, ami egy idő után rendkívül unalmassá válik. Ennek eredménye az is, hogy a színészek hiába játszanak jól – különösen a főhős vadonban megtalált szerelmét megjelenítő Margaret Qualley –, a silány forgatókönyv miatt alig tudnak valamit megcsillantani a tehetségükből. 
A Kutya csillagképet egyetlen dolog menti meg, amely miatt mégis nézhetővé válik: Erik Messerschmidt kamerája. Az operatőr az olaszországi Dolomitok vadregényes, csipkés hegyvonulatai között repülve készítette el a legszebb felvételeit, amelyek tényleg csodásra sikerültek. Talán az alkotók így akartak egyfajta reményt nyújtani a nézőknek arra, hogy ha elpusztul is az emberiség és a városok nagy része, van remény az újrakezdésre, hiszen a természet legyőzhetetlen. A kérdés már csak az, hogy ehhez a felismeréshez a moziban kell-e feláldoznunk az életünkből két órát, miközben mi is túlélőkké, Scott kliségyűjteményének túlélőivé válunk.