Életre kél Vitéz László, Gyufa Gyuri, Süsü

Emlékeznek az ördögöt püfölő, palacsintasütős, piros sipkás Vitéz Lászlóra, vagy Hakapeszi Makira, Furfangos Frigyesre, Gyufa Gyurira, Süsüre? Hogy mi a közös bennük? A gyermekek kedvenceit mind ifjú Kemény Henrik mozgatta-keltette életre.

KultúraBalogh Mária2009. 04. 12. vasárnap2009. 04. 12.

Kép: Kemény Henrik a Kolibri Fesztiválon. 2006.09.03. Fotó:Vörös Szilárd

Életre kél Vitéz László, Gyufa Gyuri, Süsü
Kemény Henrik a Kolibri Fesztiválon. 2006.09.03. Fotó:Vörös Szilárd

Mindenhol siker: kezdetben a Népligetben, a legendás családi bábos bódénál, majd a vásárokon, aztán az Állami Bábszínházban, az MTV stúdiójában, és szerte az országban, ahová hívták. Maga készítette paravánjai, bábjai, kellékei feledhetetlenek. A 84 esztendős, Kossuth-díjas művészt bátran nevezhetjük a magyar bábművészet élő legendájának, nagy öregjének.

Csakhogy az „öreg” kifejezés sehogy sem illik mindenki Heni bácsijára. Olyan, mint egy nagy gyerek: bábok és emlékek közt él, örökké fúr-farag, alkot, játékos kedve sosem hagyja el. A vásári komédia nagymesteréről a kesztyűs bábmozgatás, a „Szervusztok Pajtikáim!”, jellegzetes hanghordozás, számos szóvicc jut eszünkbe. A ma is örökmozgó ifjabb Kemény Henrik Debrecennek ajándékozta a hazai bábszínházat megteremtő családjának felbecsülhetetlen értékű hagyatékát. A mesés múltat idéző, nosztalgikus hangulatú bábokból, a nagyapai és az apai kellékekből, munkaeszközökből, illetve a mama által varrt bábos jelmezekből és a jól ismert bábbá faragott mesehősökből létrejött egyedülálló bábtörténeti kiállítás a cívisváros Nagyerdei Kultúrparkjában állandó helyre talált. A bábos dinasztia teljes hagyatéka hamarosan újabb, kulturális kincsnek számító darabokkal bővül. Ifjabb Kemény Henrik nemcsak a szeretett és féltve őrzött családi ereklyéket, de a Kossuth-díjával járó pénzösszeget is felajánlotta a debreceni kiállítóhely életre hívásához.

Volt kitől tanulnia. Világlátott, sokoldalú ember volt a papa is: szöveget írt, festett-faragott, játszott. Az imádott mama pedig szabott, varrt, öltöztette a bábokat, pénztáros volt a népligeti bódéjukban. Ifjabb Kemény Henrik hatévesen már fellépett, kilenc esztendősen faragta első Vitéz Lászlóját – amit aztán több példány is követett, de mint népi bábhős, egyik sem változhatott semmit. Fél évszázada az a Vitéz László szerepelt a tévében, amit ifjabb Kemény Henrik édesapja 81 éve készített. A sikeres, piros sipkás, palacsintasütős „fickó” egyébiránt a nagyapa ötlete volt.

Heni bácsi a múltat idézi, miközben ég a keze alatt a munka. Az asztalosmunkától a lakatosmunkán át a báb- és kellékkészítésig mindenhez ért. A bábozás, a játszás pedig még ma is éltető eleme. Amikor az ország különböző sarkaiba vendégjátékra hívják, összeszedi erejét, hite, játékos kedve megfiatalítja, útra szólítja. Igaz, egyedül már nem utazik sehová.

Műhelyében valami különös gyerekjátékot készít, próbálom kitalálni, mi lehet az egyszerű szerkentyű. Heni bácsi nem enged, muszáj kitalálnom, mi is lesz majd a fél méterszer félméteres, lecsiszolt falap, tetején golyónyi lyukakkal, a hozzájuk készülő, vékonyka botocskákkal.  Rexasztal! Na, ugye, hogy fel lehet ismerni! – örvendezik kisgyermekként az örökifjú bábművész. A fűrészgépnél együtt tüsténkedünk, s fúrunk, faragunk, ragasztunk. Heni bácsi boldog. Ebédelni indul, majd szokásos délutáni pihenőjére tér, hogy erejét megsokszorozhassa a holnaphoz.

Heni bácsi világutazó, a magyar bábjátszás nagykövete. Vitéz László és Cuclifer történetét mindenhol megértik a gyerekek Japántól Olaszországig, pedig magyarul szólalnak meg és huncutkodnak egymással. Nincs más magyarázat: a mesében még létezik az igazság, a jó mindig győzedelmeskedik a rossz felett!

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!

Ezek is érdekelhetnek