Debrecenből indult legendás zenekar volt a Color. Féltelek című számuk beivódott a magyar közönség lelkébe, aztán amikor a csúcson jártak, a Bokor fivérek mindegyike Amerikába disszidált. Bokor Attila a tengerentúlon filmművészetet tanult, gyakran vendégeskedett tanáránál, későbbi barátjánál, Milos Formannál, aztán huszonhat éve hazaköltözött. Most a magyar rock és egyben a Color együttes történetét szeretné filmvászonra vinni.

Emlékeznek a Colorra? Hihetetlen élete van azóta is az együttes tagjainak

– Pedagógus és kultúrotthon-vezető édesanyjuk egyszer úgy jött haza, hogy egy zenekarnak az esti fellépésért a havi jövedelmének megfelelő pénzt fizetett ki. Tényleg ez adta a kezdő lökést ahhoz, hogy zenei tanulmányaikat kamatoztatva rockegyüttest hozzanak létre?

– Édesapánk a református kollégium kórusának, a Csenki Imre vezette kórusnak a szólóénekese volt, így mi kilencéves korunktól szolfézst, zongorát tanultunk. És valóban, édesanyám akkor, 1967-ben megtervezte a jövőnket. A létrehozott formációban Gyula bátyám zongorázik, Tibi bátyám gitározik, én pedig dobolni fogok – döntötte el. A néven nem sokat gondolkodtunk, a Bokor fivérek formációval környékbeli falvakban léptünk fel. A szüleink a pedagógusfizetésükből vették meg az elektromos orgonát, az erősítőt, a dobot. Maguktól vettek el mindent a mi boldogulásunkért.

– Mit zenéltek?

– A hatvanas évek külföldi és magyar slágereit, Tom Jones Delilah-jától John Mayallig, a Beatlestol a Bee Geesig, Jimi Hendrixig. Énnekem tizennégy éves koromra komoly zenei repertoárom volt, s mivel a két bátyám már orvosegyetemre járt, gólyabálokon zenéltünk.

– Tizennégy évesen? A rendőrök nem igazoltatták?

Bokor Attila, az egykori Color zenekar énekese
Fotó: Kállai Márton

– Édesapám mindenhová elkísért bennünket, úgymond szülői felügyelettel zenéltem. Ő vezette a Skodát, amiben minden felszerelésünk elfért. Később DOTE zenekar lett a nevünk a Debreceni Orvostudományi Egyetem rövidítése alapján, és a Klinika moziban, az egykori hullaházban próbáltunk, muzsikáltunk. Szerintem Debrecen akkor a magyar Liverpoolnak felelt meg, az egyetemi városban sok jó zenekar kereste az útját.

– Ez lett a bölcsője 1975-ben a Color együttesnek is, amely aztán rögtön Ki mit tud?-ot nyert. Meglepte önöket?

– Mi nagyon tudatosan akartunk profi zenészek lenni. A Panoptikum című egész estés kompozíciónkat 1976 tavaszán a debreceni művelődési ház támogatásával állítottuk színpadra, de kérésünk ellenére nem nevezték be a Ki mit tud?-ra. Ezért mi dacból elmentünk az orosházi előválogatóra, ahová bekönyörögtük magunkat a versenyre zenélni. A végén kaptunk öt percet, így eljátszottuk a Panoptikum tizenöt perces változatát, és azzal nyertünk, azaz továbbjutottunk. A győri országos megmérettetésen elsők lettünk, majd 1977-ben a Metronóm fesztiválon az Illés együttes mögött a Fényes kövek című számmal a másodikok, s ez megalapozta az országos ismertségünket.

– Mi volt a Color sikerének titka?

– Bár a Genesist, a Pink Floydot és a Led Zeppelint hallgattuk, a saját progresszív rockzenénkkel, szimfonikus rockzenénkkel foglalkoztunk. A Metronóm döntőjének szünetében bejött Erdős Péter az öltözőnkbe, és lemezfelvételi lehetőséget ajánlott. 1978-ban megjelent az első Color-lemez, majd egy gyógyszergyári cserekapcsolat révén svédországi turnén vettünk részt, ahol rájöttem, hogy létezik egy másik huszadik század. A csellósunk ott maradt, de mi hazajöttünk. Készítettünk még egy nagylemezt, rajta a Féltelek című számmal, amely beivódott a magyarok lelkivilágába, ezer visszajelzést kaptunk arra, hogy eljegyzési, esküvői, néha válási háttérzeneként szolgált. Ez a legismertebb számunk, hónapokon át vezette a slágerlistát.

– Aztán a csúcson, a harmadik lemezük készítésekor már végzett épületgépész mérnökként ön disszidált. A testvérei nem haragudtak?

– Titkolt tervünk volt, hogy újra kimegyünk Svédországba a komplett felszereléssel, és kint marad az egész zenekar. Az Interkoncert nem adta meg az útlevélengedélyt a többieknek, csak én és az akkori feleségem, Bánfalvy Ágnes színésznő kaptunk turistavízumot. Eladtuk a lakásunkat és az ötszázas Fiatot. Nagy lelki tusa dúlt bennem. Pestlőrincen még volt egy koncertünk, ott sem szóltam senkinek a tervünkről, és másnap kimentünk Frankfurtba. A testvéreim nem haragudtak rám, hiszen ok is készültek utánam. Párizsban a francia rendező Jean-Luc Godard az új filmjéhez éppen szereplőket keresett. Ági nagy szerencséjére akkor jött ki a Mephisto, így ismerték, és elmentünk a meghallgatásra. Bár én kísérő voltam, engem is meg akartak hallgatni, de tiltakoztam, „mit képzelnek, én magyar rockzenész vagyok”, aztán mégis kötélnek álltam. Kaptunk egy táviratot, hogy a Passion című filmhez fel vagyunk véve. Később Godard tartott egy stábértekezletet francia nyelven, majd odajött hozzánk: bocsánat, hogy nem angolul beszélt, de majd elmondja nekünk az esti vacsoránál.

– Godard-ral vacsorázott?

– Igen. Kapott tőlem egy Color-lemezt is. Tetszett neki, de végül nem használta a filmhez. Adtam tanácsokat az asszisztensének, s akkor éreztem meg, hogy ez a filmes világ engem érdekel. 1982 márciusában Amerikába érkeztünk, New Yorkba. Godard hatására már csak a filmezés vonzott. Felhívtam régi disszidenseket, akik azt mondták, négy filmes egyetem számít az USA-ban: a University of California at Los Angeles (UCLA), a University of Southern California (USC), a New York és a Columbia. A Columbia Egyetemen kezdtem, ahol a csehszlovák származású, amerikai rendezú, Milos Forman volt az elnök.

– Találkozott Milos Formannal is?

– Tanított. Felhívott a lakására. Meg volt őrülve a magyarokért, azt mondta, hogy az egész cseh filmipar az ötvenes évek magyar filmiparára épült. Törőcsik Mariról, Fábri Zoltán filmjeiről is beszéltünk. Egyenes, őszinte ember lévén elmondta, hogy az USA-ban minden üzlet, s ha ez nem tetszik, akkor Európában kell élni. Egyébként Sydney Pollack háromszor hívta Ágit a Távol Afrikától főszerepére, ám a stúdió és Robert Redford sztárt akart, úgyhogy ennyin múlott az egész.

– Miért mentek át a túlsó partra?

– Mert Kaliforniában található Hollywood, és ott működnek a legjobb filmiskolák. A USCre járt Georges Lucas, a Star Wars alkotója, a UCLA-re pedig – ahova én is mentem, és televíziós rendezői, illetve produceri mesterdiplomát szereztem – Francis Ford Coppola, a Keresztapa atyja. Lengyelországban láttam mind a két rendező filmjét, nos, a Keresztapa zsenialitása, mesélő stílusa inkább lenyűgözött.

– Közben a testvérei is az USA-ba kerültek. Tartotta velük a kapcsolatot?

– Gyuszi idővel a Harvard egyetemen lett pszichiáterprofesszor, aki amerikai veterán katonák lelkivilágával foglalkozik; nem kis kihívás, hiszen a vietnami, afgán, iraki háború veteránjai egy vesztes háborúból jöttek vissza. Tibor reumatológusként dolgozik. Minden ünnepen találkoztunk, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Én 1987-től helyi és kábeltévéknél dolgoztam, majd a CBC-nél producerként. Évfolyamtársamból lett barátom Brad Silberling, az Angyalok városa rendezője és Alexander Payne háromszoros Oscar-díjas rendező. Ha hajnali háromkor vagy hatkor ülsz a vágószoba kövén, és meg akarod váltani a világot, az jó alap az örök barátsághoz.

– Miért jött haza 1993-ban?

– A rendszerváltás utáni Magyarország érdekelt, de váltam is. Azt gondoltam, hogy Amerikában képzett filmes szakemberként lesz itt helyem, mint rendezőnek. Milos Forman azt mondta magáról, hogy a hollywoodi gépezetbe belefér ő is a filmjeivel, akkor is, ha az akciófilmek hozzák a sok pénzt. Mivel azt tapasztaltam, hogy a magyar és általában az európai filmekben kevés a pozitív hős, Zemlényi Zolika történetét, a Hoppárézémit és a Sírni csak a győztesnek szabad címmel Székely Éva úszó történetét szerettem volna megfilmesíteni, de a forgatókönyveim nem kellettek. Mivel nem itt végeztem, nem volt meg a bizalom felém, és a szakmai kapcsolatok is hiányoztak. Sikeres lett viszont az 56 csepp vér című musicalfilmem 130 ezer nézővel. A Duna Tv programigazgatója, majd minisztériumi főosztályvezető voltam, és Andy Vajnával együttműködve sikerült létrehozni az új filmfinanszírozási rendszert. Úgy vélem, ezt a sikeres vállalkozást tovább kell folytatni.

– A játékfilm megmaradt mint vágy?

– Igen. És pont. Szeretném a magyar rock történetét az 1960-as évektől felkutatni, leforgatni. Ott a Freddie Mercury és a Lady Gaga életét feldolgozó két film jó példaként, amelyek sikert sikerre halmoznak. A magyar rock is ilyen feltáratlan csoda.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.