Isabelle Huppert: Magyar vagyok!

„Csodaszere” a filmezés és a színpadi színészet. Ötvenhat évesen is megőrizte kamaszlányos alkatát, pikáns szeplőit, szinte kortalan vonásait. Isabelle Huppert apai ágon magyar származású: nagyapja Eperjesről vándorolt ki először Amerikába, majd Franciaországba. Isabelle apja széfeket gyártott, a mamája irodalmat tanított. Három nővére közül az egyik közgazdász- szociológus, a másik író, a harmadik színpadi rendező. Isabelle fivére, Rémi egy időben a családi vállalkozást vitte tovább, manapság íróként hallat magáról. A színésznő Nabokov Lolitája után keresztelte el lányát, aki ígéretes film- és színpadi színésznő. Lorenzo fia Mozart librettistájának, Lorenzo da Ponténak „köszönheti” a nevét, míg a legkisebb gyerek, Angelo mögött a Michelangelo iránti rajongás húzódik meg.

„Nem is tudtam, hogy én leszek a harmadik női zsűrielnök Cannes-ban. Jobban örülnék, ha a francia köztársaságnak lenne végre női elnöke” – ezekkel a szavakkal indított Huppert legutóbbi párizsi találkozásunk alkalmával, hozzátéve: „ Ha most Sarkozy-ről és a politikájáról akar kérdezni, azt felelem, hagyjuk. Ne politizáljunk.”

Korábbi beszélgetéseink tapasztalatából merítve, Isabelle ezúttal sem cáfolta meg önmagát: csak arra válaszol, ami érdekli. Magától meséli, hogy a legutóbbi karácsonyt Magyarországon töltötte a társával, Ronald Chammah producerrel. „ Elevenen őrzöm magamban az Örökség című Mészáros Márta-film forgatását. Cudar idő volt, egyfolytában zuhogott. Soha nem fáztam annyit, mint akkor. Csodálatos találkozás volt Monori Lilivel, Jan Nowickival. Szeretem Márta látásmódját, érzékenységét, témaválasztásainak bátorságát.” Majd Marguerite Duras-ról kezd el beszélni, akinek az édesanyját keltette életre nemrégiben a Gát a Csendes-óceánon filmes remake-jében: „ Kambodzsában forgattunk, egy rezervátum-szerű nemzeti parkban. Duras anyja hihetetlenül erős, kemény nő volt. Szeretet helyett az irodalom szenvedélyét adta a gyerekeinek.”

Huppert kissé unja már, hogy minduntalan Chabrol múzsájaként emlegetik, mégis szeretettel beszél róla. „Claude az én filmes keresztapám, olyan nekem, mint egy kedves rokon, akivel nagyokat viccelődünk, ugratjuk egymást. Kifogyhatatlanok vagyunk a szópárbajokban.” Kedvenc szerepeiről szólva említi a Bovarynét, A kaméliás hölgyet, A zongoratanárnőt, az Amatőrt. „Kiváltságos utazónak tartom magam, aki a filmeken és a forgatásokon keresztül megélheti a kalandvágyát.”

Arról, hogy mit jelent számára a francia Becsületrend tiszti fokozata, félmondattal megjegyzi: „A kitüntetéseket adják, persze jól esnek, de semmiben nem változtatják meg az életemet. A lakásom különböző helyein tartom a szobrokat, amikkel jutalmaztak. Leginkább a Sztanyiszlavszkij-díjnak örültem, mert azt a moszkvai színházi szakemberektől kaptam.” Hamarosan dél-amerikai turnéra indul Heiner Müller Quartettjével, amelyben Merteuil márkinét kelti életre. „A színpad vagy a filmes stúdiók védettséget jelentenek. Onnan kiszűrődik minden zaj, hétköznapi gond. Az a jó a mi hivatásunkban, hogy más életekbe bújva kizökkenhetünk térből és időből.”

A Cannes-i zsűrielnökséggel kapcsolatban csak annyit mond: „Színészileg sokat köszönhetek Cannes-nak. Most legalább módomban áll majd mások filmjeit felfedezni. Nagy attrakciókra azért ne számítsanak tőlem!”