A legkedvesebb bullterrier

„Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam”

Lássuk be, a bull­terrier nem az a kutyafajta, ami első látásra megdobogtatja az emberek szívét… A tojás formájú fejével, görbe orrával és résnyi szemeivel a bullterrier nem a szépség megtestesítője. A fajta kedvelői azonban valószínűleg pont e különlegességek miatt szeretik. Ráadásul a marketingje se túl jó: veszélyesnek, agresszívnek tartják a bullokat, néhány országban tartásuk engedélyköteles vagy akár tiltott.

  És mégis… Íme, egy levél, amiből kiderül: nagyon is lehet szeretni ezt a különleges tojásfejűt.

  „Pixie Rose a legkedvesebb bullterrier volt, akivel életemben találkoztam. Pedig nekem aztán minden bullterrier kedves. Azonban Pixie Rose különlegességét éreztem már az első pillanattól kezdve, amikor leguggoltam hozzá, ő pedig az ölembe dugta a makacs bull fejét. Pedig nem volt könnyű előélete. Frissen gyógyuló hegekkel és félénk tekintettel nézett a világba. És mégse tudott haragudni az emberekre, akik miatt pedig annyi almot lehozott, hogy saját egészsége is megsínylette. De nem, ő vágyakozva várta, hogy valaki őt is szeresse. Én pedig megkaptam életem legszebb ajándékát, hogy én legyek az, aki megpróbál neki adni egy második életet.

  Pixie Rose mindig tudott valami olyan elképesztő hülyeséget csinálni, hogy még a legelcseszettebb napon is csak mosolyogni tudtam rajta; tőle mindig jobb hely lett a világ. Sokáig lehetne írni arról, hogyan makacsolta meg magát bárhol, bármikor, hogyan ment neki fejjel mindennek, vagy miképp próbált láthatatlanságot színlelni, mi­után felszökött az ágyra, ahol tudta jól, hogy semmi keresnivalója.

  Pixie Rose sokat adott a világnak, a számos kölykén is túl. Bárki, aki rosszat gondolt a fajtáról, elő­ítéletei voltak, vagy csak meglátva Pixie-t, megijedt, néhány percnyi beszélgetés és Pixie Rose őszinte (és imádnivalóan bárgyú) szeretete hatására egyből megváltozott. Meg sem tudom számolni, hogy hányan mentek fülig érő mosollyal tovább, miután találkoztak a kis tohonya bullmalaccal. Ennél többet pedig nem is tudott volna tenni értünk.

  Hálás vagyok neked, Pixie Rose, hogy a kutyám voltál, hogy alig fogadtál szót, hogy szétrágtad a fü­­lesem, hogy mindig lelökdösted a cipőimet a helyükről, hogy odabújtál akkor is, ha nem hívtalak, hogy szeretted a családomat, a barátaimat. És köszönöm, hogy eltanulhattam tőled, hogy hogyan kell azokat az idegeneket is megszeretni, akikről azt gondolnám, meg se érdemelnék ezt. Hiányozni fogsz! Bár nagyon szomorú vagyok, de azért mosolygok is, mert boldog vagyok, hogy a gazdád lehettem.”