Köszönés a családtagoknak és a kedvenceknek

„Ha megszelídítesz, felelősséggel tartozol irántam”

Az elmúlt két hétben internetes ­levelezőkre figyeltünk, ők adták a témát. Előbb a (nem nagyon) ­baráti bernisek vitáztak egy sort – miért jó/rossz, hogy nagyon drága ez a kutyafajta –, utóbb pedig a kaphat-e öregedő ember kutyát? – kérdését járták körül. Követ­kezzék harmadjára is egy levélváltás. Ezúttal egy kedves, humoros témát választottam: hogyan köszönjünk hazatérve a családtagoknak?

- Anyádnak: Helló!
- Apádnak: Helló!
- Férjednek: Helló!
- Kutyádnak: Szia, drága életem, annyira hiányoztál! Gyere anyához, hadd adjon egy nagy puszit! Nézd, mit hoztam neked, na, gyere, kincsem…

 Anyád beszól, férjed beszól, gyereked beszól, Ő viszont sohasem!

- Anyád megszült, felnevelt, a férjed legalább alkalmanként szeret, a gyerekedet kilenc hónapig a szíved alatt hordoztad, a kutyádért meg elmentél a menhelyre. Lehet, hogy túlzásba estél? Sokunknak vannak kutyái, macskái, egyéb állatai, akik szeretetet, gondoskodást igényelnek, de a helyén kezeljük, mert emberek és nem állatok vagyunk!

- Ez nem a helyén kezelésen múlik. Érzelem megnyilvánulása. Akinek kicsi gyermeke is van otthon, annak biztos, hogy először a pici az első, hasonló köszöntéssel. De a szeretett állata mindenkinek olyan, mintha kisgyerek lenne.

- Így igaz! Főleg akkor, ha már a gyereke a saját életét éli. Akkor a kutyus marad a szőrös gyereke! Ráadásul ő soha nem költözik el otthonról…

- Köszönöm, hogy válaszoltál helyettem. Mindenkinek az érzése a sajátja. Nincs semmi szükség a kioktatásra, pláne alpári módon. Azt hiszem, ezeket az érzéseket csak mi ismerjük, akik valóban szőrös gyerekként szeretjük a kutyusainkat.

- Pontosan így köszönök, de fel sem tűnt, eddig…
- Igen, így!
- Úristen, tényleg így!
- Így igaz!
- Mit ne mondjak, valahogy így.
- Ez az igazság.
- Hazaérek, első a kutya, a macska – utána apa.
- Szóról szóra!
- Ki mit érdemel.
- Nálunk is hasonlóan történik, csak még a kutyus mellé tolakodik egy kandúr is.