Búcsú egy bejegyzésben

Szokás szerint kinyitottam a férjemnek a kaput, amikor a munkába indult. Akkor vettem észre, hogy a feljárón egy macska hever mozdulatlanul. Szóltunk neki egyszer, kétszer. Egy válaszként szolgáló apró mozzanat sem érkezett az állattól. 

Szeretem a cicákat: kedvesen az ember ölébe tekerednek, hízelegve hozzábújnak és a cirógatásra hálás dorombolással felelnek. Csak egyszer tartottunk macskát. Tízéves lehettem, amikor a szüleim azt mesélték, hogy a cicánk télen beleesett a vízzel teli hordóba. A macska megfulladt, és a víz megfagyott másnapra, egy hideg téli reggelre virradóan. Vízbe fagyott macska – a gondolatban megelevenedő látványba mindannyiszor beleborzongtam, máig a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut. Aztán ­inkább megmaradtunk kutyás gazdának. 

De sajnáltam a feljárónkon heverő cicát. Talán megmérgezték. Sajnos nem egyedi eset. Lehet, valaki fagyállót tett a tejbe, de az is előfordulhat, az egyik háznál felkapott valami mérget. Sosem derül már ki. 

Ismerős szürke bundája volt, makrancos pofája: a szomszédnál lakik egy hasonló. Ahogy a zöldségeskertben gazoltam, megkérdeztem a feltételezett gazdát: – Láttátok ma már Boriszt? (Tudniillik, így hívták a szürke cicájukat.) Nem, ma még nem. Tegnap is furcsán nyávogott – hangzott a felelet. Az utca másik oldalán lakó macskának egész nap se híre, se hamva nem volt. Estére bizonyossá vált, hogy ő fekszik élettelenül az udvarunkon. Kérdeztem együttérzően: elássátok ti, vagy tegyük meg mi? Az utóbbit választották. Megértem: nem kellemes dolog, és mit mondjanak az ötéves kisfiuk­nak?

Összeszorítottuk a fogunkat, szívünket, és este elföldeltük. Majd másnap reggel a közösségi oldalon látom, a hajdani gazda kiírta a nagyvilágnak: „Isten veled, Borisz, jó vadászatot odaát. Hiányozni fogsz nekünk.” Erre érkeztek a részvétnyilvánítások: „Sajnálom", „De kár érte", és volt, aki részleteket is tudni akart. Értetlenül álltam a gesztus előtt. Talán a lélekről veszi le a terhet, ha a távolabbi barátaink, ismerőseink együttérzésüket fejezik ki, vagy egyszerűen a bejegyzés szolgált a szívszorító, szomorú búcsú gyanánt. Azt nem hinném, hogy a macska lelki üdvéért íródott. Ő bi­­zonyára már nem sértődik meg rajta, ha nem tudja meg mindenki, milyen szerencsétlenül járt.