Nyuszibújócska

Szilka, merre vagy? – száll a hangom halkan a hajnali ködben. Három gyermekem még az igazak álmát alussza odabent. Az udvarra indulok megetetni az állatokat. A nyuszink szalmával, szénával vastagon kibélelt házikójának ajtaja azonban tárva-nyitva áll, a fémtáljába szórt nyúltáp, a répa, a keményre szikkadt kenyérdarab érintetlen – vagyis Szilka megint a csillagos ég alatt töltötte az éjszakát. De nem esem kétségbe, mert már pontosan tudom, hol keressem őt. 

A magyar óriásnyúl tavaly nyáron került hozzánk, házikedvencnek. Valahányszor kivettem őt a lakhelyéről, a gyerekek kíváncsian köré gyűltek. Kicsi kezeikkel túrták finom bundáját, tapogatták nagy füleit, és lágyan ölükbe véve babusgatták. Vadadi Adrienn Barnamesék című könyvének egyik kedves szereplője alapján Szilkának neveztük el az új családtagot. 
Nem akartam állandó jelleggel ketrecben tartani. Amikor az udvaron időztünk, dróthálóból rögtönöztem neki egy biztonságos helyet a füves részen. De a fél méter magas spontán kerítést csak úgy átugorta. Így aztán szemeimet folyton rajta tartva, szabadjára engedtem őt a kertben. Hamar még több bizalmat szavaztam neki, és miután elropogtatta a reggelijét, rendszerint kinyitottam a házikója ajtaját. 

Egyik este, amikor etettem volna, sehol sem találtam. Zaklatottan és egyre kétségbeesettebben szólítottam. Bekukkantottam a házába, a kedvelt helyeire: a rózsák közé, a csúszda alá. Benéztem minden, udvaron lévő zugba, egyszer, kétszer, háromszor. Közben a lelkem nyughatatlanul zilált: mit mondok majd a gyerekeknek? Túl kedvessé vált ez a nyuszi a szívünknek; hiányozna, ha elveszne. A férjem próbált telefonon megnyugtatni: nézd meg a raklap alatt, a kertben. Arcom szinte a földet érintve lehajoltam, és egy földbe ásott gödörben valóban ott mocorgott tapsifülesünk, a raklap alatt. Megkönnyebbült derűvel csalogatni kezdtem kifelé… 

Azóta is folyamatosan bújócskázunk. S bár a réseket elreteszeltem, azért mindig talál újabb helyeket, ahol elbújhat. Szilka! Szilka? – hívom reggel, persze már csak megszokásból, mert pontosan tudom, merre rejtőzik. A kertbe indulok, ahol még ősszel is akad nassolni­való. Óvatosan lehajolok mellé. Hagyja, hogy megfogjam. Karjaimba véve viszem vissza a házikójába, ahol már várja a reggelije. Puha bundája csiklandozza az orrom, rozmaringillata van.