Elmacskásodásunk története

Nem szeretem a macskákat, vagy legalábbis nem szerettem. Talán azért, mert soha nem sikerült kialakítani olyan mély kapcsolatot egyikkel sem, mint akármelyik kutyánkkal. De miként alakult úgy a helyzet, hogy manapság már nyolc macskát kell etetnünk? 

Az egész a gyerekekkel indult és azóta is ők jelentik a legnagyobb mérföldköveket a történetben. Először egy macskánk volt – igaz, az elmúlt 33 év korábbi időszakaiban rendre megfordult egy-egy a ház körül, de azok valahogy mindig elkoptak. Hol húzták néhány hónapig, s talán, ha egy volt, mely két évig is velünk élt. 

Nos, az „újkori” macskáink története nagyjából 12 éve kezdődött. Akkoriban anyósomtól elhoztak a fiaim egy szőrgombócot, aki folyton nyüzsgött, azután is, hogy miskároltattuk. Nem véletlenül lett Sztoj a neve, ami oroszul állj!-t jelent, de hát egy macskát mégsem hívhatnak Állj!-nak. A hosszú szőrű Sztoj másik három kutya mellett cseperedett fel, nem is igazi macska, szinte kutyás a viselkedése. Bizalmas mindenkivel, legyen az vadidegen. 

Aztán vagy három éve hirtelen következett a változás: egy téli napon a házunk előtt veszteglő Matiz típusú autónk alá költözött egy kóbor macska. Fekete, hosszú szőrű, szinte an­gó­rajellegű. Kapott kétszer enni is, hát nálunk maradt. Szállása után Ma­tiznak kereszteltük. Fiam néhány héttel korábban hoztak haza egy kölyköt, akinek a Tesla autó emblémájához hasonló foltok vannak a marján, Tesla lett a neve. Őt ivartalanítottuk. Nem úgy Matizt: jött a nyár, május 10-én kiscica nyávogott az istálló mellett. Háromból két fekete, ebből egy hosszú szőrű és egy igazi fekete párduc, egy pedig hagyományos iromba. Hagyjuk meg őket! – jött a kérés. Maradtak. Csakhogy a hármas szaporulat tavaly megismétlődött, megint május 10-én. Nem mellesleg e napon született e sorok szerzője is. 

Nos, történetünk lényegéhez értünk: nekem még nem adatott meg, hogy megfigyelhessem egy nagy macskacsalád életét. S ilyet eddig csak oroszlános filmekben láttam. A mi macskáink is úgy viselkedtek: a nagynéni és talán még inkább a felnőtté vált nagybácsi is folyamatosan gondoskodott a kicsikről. Etetéskor arrébb húzódtak – nem úgy, mint oroszlánéknál! –, együtt játszottak, védték őket tőlünk, kutyától, idegentől. Tanították verekedni, egeret vagy patkányt, gyíkot, madarat fogni. S nem mellesleg, nem hagyták el a családot, a nagynéni nem ivarzott, nem szaporodott, ahogy a kandúr sem kóborolt el a csapattól. Bár gondozásuk nem könnyű, ennyi élményt, tapasztalatot érdemes volt megélni.