Eltűnnek a disznótorok?

Huszonkilenc emsén és ártányon mondatott ki a „bevégeztetett” a legutóbbi toron, de aki délután érkezett a torra, kénytelen volt beérni némi maradékkal. A napkori böllérversenyt kilenc éve rendezték meg először egy kis vadásztanyán családias hangulatban. Volt öt-hat csapat, négy lovas szán, egy magyarokból álló cigánybanda, s mintegy száz, de legfeljebb kétszáz ember. Három év múlva kétezer, öt év múlva ötezer, nyolc év múlva pedig legalább húszezer vendég tolongott a sátrak között. Az idein sem voltak kevesebben. Igaz, reggel szemerkélt az eső, délre pedig bokáig érő sár borította a helyszínt, meg az odavezető kilométer hosszú földutat, de ez a hamisítatlan disznótoros hangulatra vágyó városiakat nem nagyon zavarta.

Sőt, a falusiakat se, mert mint azt egy ófehértói társaság tagjai a dűlőúton bandukolva elmondták, falun se nagyon van már disznóölés. A tehenek után lassan eltűnik a disznó is az ólakból. Mert büdös a gané, drága a takarmány, szállja a légy az udvart – egyszerűbb megvenni a húst a bevásárlóközpontokban. De igazi hurkát, kolbászt vagy friss, még meleg tepertőt csak disznótoron ehet az ember! Már ha meghívják. A napkori meghívóval nem volt gond: ötszáz forint leperkálása után bárkit beengedtek, attól kezdve aztán arra ment, amerre csak akart.

A disznóölést természetesen pálinkával illik kezdeni, legyen az hajnali ötkor vagy délután fél kettőkor. Minden bizonnyal a huszonkilenc, magukat furcsa módon sátorba záró csapatokhoz bekopogva is túl lehetne lenni a kötelező kupicán, de ismeretlenül azért mégsem illik pálinkáért kuncsorogni, megteszi egy sátorral fedett csapszék is. Békési szilvapálinkát kérünk, felest persze, de ide is betört már az unió: csak négycentes a mi felesünk. És ötszázötven forint, ami nem is volna baj, ha jó lenne a pálinka. De nyomába se lép a szabolcsi almának vagy a szatmári szilvának.

A hurka viszont remek, pláne a hajdúnánásiaké, akik nem győzik főzni meg sütni. Úgy, azon melegében töm magába egy fél szálat az ember, majd később még visszatér, hogy megkóstolja a tepertőt is, de addig is tesz egy nagy kört, hogy gyönyörködjön az asztalokon párolgó vastag szalonnadarabokban, sódarokban, muskátlivörös kolbászkarikákban. A színpadon is zajlik közben az élet, hamarosan kihirdetik a legjobbakat. Nemsokára megtudhatjuk, ki lett a legjobb böllér, kié a legfinomabb forralt bor, fogópálinka, a legízletesebb kolbász, hurka, szóval majd’ mindenki kap valamilyen díjat.

Van, aki megérdemli, van, aki nem, erről nem érdemes vitát nyitni. De sokak szerint arról se, hogy a legjobb hurkát a szatmárhegyiek készítették. Ezt igazolja az is, hogy délután háromkor a romániai csapat standján már egyetlen morzsányi hurkát se találunk, sőt, a boruk is elfogyott, ami nem csoda, hiszen a Partium talán legjobb borait is ők termelik. Az egyik csapattag, Burján Sándor – civilben víz- és gázszerelő, valamint önkormányzati képviselő – sajnálkozik is rettenetesen, de egykettőre feloldja a hangulatot: meghívja a Szabad Földet egy kis szatmári kirándulásra: lesz hurka, kolbász, bor meg pálinka rogyásig. Csak egyet nem garantálhat, hogy mangalica lesz az áldozat. Azt ugyanis ők itt láttak Napkoron először – már ez is mutatja, érdemes néha ellátogatni ide.

De aztán a hajdúnánásiak tepertőjéről ne tessenek megfeledkezni!