Centiktől függ a boldogság?

Sátortetős ház elé érkezünk, a kapuban már levélírónk vár. Bevezet harminchat éve felépített otthonába, és belekezd az épülettel egyidős történetbe. A szomszéd faluban élt feleségével és két gyermekével, de 1972-ben – hogy iskolás fiának ne kelljen naponta három kilométert gyalogolnia – megvásárolta a kémesi önkormányzattól az üresen álló telket.

A következő évben házat épített rá, a telekhatártól mintegy százhúsz centiméter távolságra. Beköltöztek, majd sorra húzta fel a melléképületeket: disznóól, tyúkól, műhely, pajta. Ezeket az akkori telekhatártól félméternyi távolságra építette. Géplakatosként dolgozott, békességben éltek a szomszédokkal több mint harminc évig. Segítettek egymásnak.

2004-ben azonban elkészült a település rendezési terve, és ettől kezdve megromlott köztük a viszony. A terv alapján ugyanis a telekhatárt módosítani kellett, az új határ százhúsz centivel a telke irányába tolódott, egészen a lakóháza faláig. Így melléképületei már átnyúlnak a szomszédba. Prókai úrnak menet közben amúgy is megszaporodott a baja: negyvenegy éves fia pánikbetegségben szenved, önálló életvitelre képtelen. Súlyos cukorbeteg lánya ugyan férjhez ment és gyermeket is vállalt, de családjával ő is a házban maradt. Így konyhájukat szobává kellett alakítani, és az ominózus melléképületbe került a konyha.

Prókai Gyula úgy gondolta, mivel az épületeket már több mint tizenöt éve jóhiszeműen használja, így elbirtokolja (vagyis tulajdonába veszi) a kérdéses területet, és az átnyúló melléképületek miatt tízezer forintnyi kártérítést fizet a szomszédnak. A viszony hamarosan iszonnyá vált, a megegyezés lehetősége szertefoszlott. Bíróságra mentek, ahol jelenleg is tart a huzavona. A szomszédok kérik a ház mögötti területet, a melléképületek átnyúlásáért pedig hatszázötvenezer forintot. Így szól hát az ügyről Prókai Gyula verziója. Felesége könnyes szemmel, izgatottan támasztja alá, amit mond az ura.

Ezek után bekopogunk a szomszédba. Kamanczi Kálmánné behív, hamarosan megérkezik a férje is. Ők egészen máshogy látják a történetet. Az újságban azonban semmilyen nyilatkozat közléséhez nem járulnak hozzá, mondván, majd a bíróság eldönti, kinek van igaza. A soron következő tárgyalás épp most lesz Siklóson, egy óra múlva. – Siklóson találkozunk! – búcsúzom, de ezzel nem váltok ki lelkesedést – és akkor finoman fogalmaztam.

A Siklósi Városi Bíróság tárgyalóterme előtt már várakoznak az ügyvédek. Kamancziéké nem nyilatkozik, mondván, ügyvédi titoktartás köti. Prókaiék ügyvédje, dr. Kottász Béla viszont megszólal:

– Nagyon szerencsétlen ez az eset. Teljesen vétlenek az ügyfeleim, mégse tudjuk a pert megnyerni. Volt 1972-ben, a ház építésekor egy rossz földhivatali kimérés, és ők most ennek az áldozatai. Részterületet ma már törvényileg nem lehet elbirtokolni. Legjobb lenne peren kívül megegyezni, de hát makacsok mindketten.

A tárgyalóteremben hadarva zajlik az ügymenet, látszik, nem először vesznek részt rajta a felek. Ha jól értem, megállapodnak, hogy szakértővel méretik fel az átnyúló melléképületek miatti kártérítés mértékét. A szomszédok időnként közbekiabálnak. Prókainé aggódva pillantgat férjére. Kamanczi felállva hallgatja a jogászokat. Én a hóborította csendes kémesi utcára gondolok és Prókai szavaira:

– Hatvannégy éves vagyok, nyugalomra vágynék. Írja meg az esetünket, nehogy mások is így járjanak. Nekünk meg marad az Andaxin.