Kisboltok alkonya

Mindannyiunknak megvan – vagy megvolt – a kedvenc kisboltja, ahol a tulajjal, mondjuk a lelkes Attilával vagy a jópofa Gyurival megvitathattuk az élet folyását, miközben telepakoltuk a kosarat. Manapság azonban elég végigsétálni egy kisváros – teszem azt Eger – utcáin, s egyik kirakat a másik után hirdeti, hogy „ez az üzlet eladó vagy kiadó”. A minap egyetlen délután két ilyen üzletbe tértem be. Az egyikben többek közt állateledelt árult a nagymama korú asszony, s figyelmeztetett: vigyek több dobozzal, mert a jövő hónapban már nem nyit ki. Ősz óta ugyanis alig tér be vevő, a január pedig igazi mélypont volt. Vajon minden kutyát és macskát diétára fogtak a környéken? Ugyanezt hallottam egy háztartási boltban, ahol még az ecsetet vagy urambocsá’ a békebeli, fanyelű vécépumpát is odaadó figyelemmel ajánlgatta a korosodó boltos.

Olvassuk a hírekben: az Országos Kereskedelmi Szövetség úgy számolja, még legalább kétezer kis üzlet tűnik el a következő hónapokban. Pedig már tavaly több tízezer bolti alkalmazott vesztette el állását, s állítólag még legalább három év, mire kimászunk a gödörből. Lassan nemcsak az ügyeskedő – az üzletközpontban az éj leple alatt bevásároló, majd az olcsó árut a saját boltjában pimasz felárral árusító – kereskedő megy tönkre, hanem a becsületes is. Az egri belvárosi üzleteket előbb a kínaiak „éheztették ki”, majd rájuk nyitott a pláza. Sovány vigasz, hogy már az autószalonból lett kínai ruhaüzlet is kong az ürességtől, és csak a százforintos boltok tudják jól becélozni a fizetőképes keresletet.

A megmaradt eladók egyre kiszolgáltatottabbak. Minap például egy multicég divatos boltjában vettem egy cipőt, amire ugyan féléves garanciát adtak, ám a lábbeli nyelve már kétórás (!) viselés után kiszakadt. A tanácstalan boltos kisasszony azt mondta: az esetleges cseréről csak a pesti központban dönthetnek, és előfordulhat, hogy 15 munkanapos szakértői vizsgálatra küldik a rövid életű csukát, hogy kiderüljön, rendeltetésszerűen használtuk-e.

Régimódi dolog visszasírni a sarki ábécét, ahol a hetvenéves nénitől még megérdeklődték, hogy kínozta-e éjjel a reumája. Vagy a cipőboltot, ahol egy perc alatt kicserélték a selejtes lábbelit. Meglehet, az a korszerű, hogy nyugdíjasok szomorú karavánja járja a bevásárlóközpontokat, leértékelt áruk után kutatva. Már ott tartok, hogy gyötör a bűntudat: lehet, hogy néhány forinttal olcsóbban megkaptam volna azt a macskakaját, ha a város másik felén terpeszkedő üzletóriás akciójának már első délelőttjén ott tülekedek a sorban? Ehelyett ráérősen elbeszélgettem, és buktam legalább húsz forintot.

Talán megengedhettem magamnak ezt a luxust...