Limuzinok a legelőn

Persze nem télen, hanem kora tavasztól. Most még csak egy traktor járja, szárzúzóval borotválja a füveket elnyomó gazt, cserjét. Néhány kisebb foltban azonban még a veres gyűrű, a galagonya, a kökény az úr. Ha egy ópályi vállalkozó, Orosi Sándor pár éve nem veszi gondozásba a területet, így nézne ki az egész Gábornok, az ekét rég, talán soha nem is látott híres legelő. Tíz éve még három falu csordája, több száz tehén legelte, de aztán a kedvezőtlen közgazdasági környezet meg az agárügyekben döntésképtelen felső vezetés tehetetlensége következtében errefelé is kiürültek az istállók, és a Gábornok meg a vele szemben lévő másik ősi kaszáló, a Szalavény is kezdett látványosan elvadulni.

– Sajnos ez korántsem csak mifelénk általános tendencia, ez jellemző az egész országra, Battonyától Nemesmedvesig – mondja Orosi Sándor a nagy legelő közepén, ahol az eddig elvégzett munkát ellenőrzi. – A legtöbb faluban alig négy-öt tehén lézeng, persze hogy elvadulnak a kaszálók, az egykori legelők.

A gazda a rendszerváltást követő években nagyüzemi sertéstartással is próbálkozott, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Áttért hát a húsmarhatenyésztésre – a meglehetősen nagy mozgásigényű, de kiváló minőséget adó limuzin fajtára, annak is a legeltetésre alapozott változatára. Mivel szülőfaluja határában kevés a rét, a legelő, kénytelen volt kicsit távolabb szétnézni. Így került az Erdőhátra, Kisar és Kömörő határába. Itt ma már mintegy háromszázötven hektárt gondoz: egy részét megvette, a többit pedig bérli a nemzeti parktól, illetve a helyi gazdáktól. Kétszázötven darabos törzsállománya meg a száz darabot számláló szaporulat most még bent tölti a napokat az ópályi telepen, de ha kizöldül a fű, jönnek ki a szabadba. És maradnak késő őszig, amíg csak találnak egy kis füvet.

– De ha itt lelegelik a zöldet, honnan teremtik elő a téli takarmányt? – kérdezem, miközben nem győzök csodálkozni a cserjék vitalitásán. A kétéves galagonyahajtások már majd ujjnyiak, s ahol valami miatt nem járta a marha, ott kefesűrűségű.

– Nagy dilemma volt, hogy a szénát vagy a jószágot mozgassuk-e, mert egy helyen nem lehetett megoldani mind a kettőt – hangzik a felelet. – Végül úgy döntöttünk, hogy az ópályi kaszálókon készítjük a szénát, és a jószágot hozzuk ki az Erdőhátra. De ennek nemcsak gazdasági, hanem természetvédelmi okai is voltak. A Szatmár-beregi Tájvédelmi Körzet legelőin ugyanis augusztus végéig nem lehet kaszálni, szeptemberben pedig már értelmetlen volna. Tudom, sok helyen zsörtölődnek az állattenyésztők e szigor ellen, pedig tudomásul kéne vennünk, hogy a földnek nem csak a gazdasági haszna a fontos. Mi következetesen betartjuk a környezetvédelmi hatóságokkal kötött megállapodásunkat, már csak azért is, mert nem vagyunk a saját magunk ellenségei. Hogy rendben tartjuk a legelőinket, az teljesen természetes. A jószágnak ugyanis nem mindegy, hogy kökényt legel vagy füvet. És ettől akár még a haris is vidáman fészkelhet nálunk.