Oidipusz és a Géza gyerek

Oidipusz gyermekei
Az Oidipusz gyermekei című mű az érdekes darabok közé tartozott a cívisváros színházi fesztiválján, noha a budapesti Radnóti Színház színészei – Valló Péter rendezésében – különös produkcióval álltak elő.

A vidéki színházlátogató mindenképpen várakozással tekint az olyan kétfelvonásos darab elé, amelyben kiváló színészeket láthat viszont. Oidipusz királyt Bálint András játszotta (a szokott összeszedettséggel), Iokasztét Csomós Mari (a művésznő színpadi játéka sajnos a szövegfelmondás szintjén megrekedt), Kreónt Szervét Tibor (jelen volt, de modoros játéka miatt kívül maradt a produkción), az Őrt Szombathy Gyula (hiteles, üde alakításával sokat emelt a nehézkes előadáson) – s az övéhez hasonlóan emlékezetes marad Keres Emil (Teiresziasz) és a Nő (Martin Márta) szerepformálása is.

Valló Péter rendező a thébai mondakörhöz tartozó három drámát úgy dolgozta fel, hogy nehéz története és szövege érthető, emészthető legyen a mai színházlátogató számára is. A színpadi darabban minden Oidipusz családjáról szól, amiben a két fiatal férfiú színészi alakítása – Klem Viktor, és Adorján Bálint – legalább annyira hiteltelen, mint az Anthigonét formáló Petrik Andreáé. A negyedik gyermek, Iszméné – Marjai Virág – már inkább csöpögtetett némi katarzis-érzést a Csokonai Színház nézőinek.

A színészek ideges kapkodása, összevisszasága ráragadt a nézőkre, máskor pedig az unalom győzedelmeskedett, s így végképp összezavarodtunk az értelmezésben. A darabot amúgy sem egy hatalmas teátrum színpadára álmodták, hanem a Radnóti Színház meghitt deszkáira, ahol a nézők és a művészek között nincs áthidalhatatlan távolság.

Annyit valószínűleg mindenki értett, amit a három görög műből hajdanán, a középiskolában kiolvastunk. A királyt sújtó jóslat szerint szörnyű végzet vár két fiára és két leányára, akik hasztalan próbálnak küzdeni az istenek akarta ellen. Az Oidipusz gyermekei első fele a két fiú párharcáról szól – az átírás alapjául Euripidész és Aiszkhülosz egy-egy drámája szolgált.

A második rész ismertebb történetre, Szophoklész Antigonéjára épül. Kreon király minden és mindenki felett igyekszik győzedelmeskedni a hatalom, a vasszigorú törvények erejével.

E három szövegből – Szálinger Balázs átírásának köszönhetően – viszonylag egységes új mű született, ami hozzánk szól, s követi az eredeti történetet. A rendező a drámai eseményeket egy átlagos, mai család nappalijába vitte be. Ők alkotják a Kart, mely megszólalásainak hol néma és riadt szemlélői, hol kényszeredett és aktív résztvevői.

Ha a mai életünk színterét vesszük alapul, akkor a dráma üzenete egyértelmű: a politika bármikor, bárhová betolakodhat, s a hatalmi harcok nem kerülik el a dolgos emberek nagyszobáját sem. Holott – a rendező üzenete szerint – a politikusoknak a cselédszobában lenne a helyük: belőlünk élnek, s mégis bennünket sarcolnak kegyetlen törvényeikkel. A jelenvaló magukra maradt fiataljai úgy igyekeznek megélni vagy a hatalomra törni, olykor egymáson átgázolni, mint a dráma szereplői az ókorban. Csak abból tudunk választani a demokráciában is, ami a rendelkezésünkre áll. Mindenesetre az ókorban játszódó tragédiában a hatalmi harcnak végzetes a következménye…

A Géza gyerek
Háy János A Géza gyerek című produkcióját óriási sikerrel mutatta be a Szabadkai Népszínház magyar társulata – tükröt tartva mindannyiunk elé, akik azt gondoljuk, az a fogyatékos, aki autista.

Bérczes László rendező olyan kapcsolatot teremt a nézők és a művészek között a porondszerű színpadon, hogy közben úgy érezhetjük, magunk is részesei vagyunk egy parányi falu lakóinak hétköznapjaiban. Itt él Géza gyerek, a felnőtt autista fiú az édesanyjával (Vicei Natália alakítása), aki özvegyasszonyként minden szeretetét és figyelmét, csendes küzdelmét „hibás” fiára szenteli. A szomszédok, a bányában dolgozó munkások, a kocsmába járók, a boltos nő, az örömlány épp úgy átélheti Géza gyerek fogyatékosságát, mint a szereplőktől karnyújtásnyira ülő nézők. A fiatalembert hitelesen megformáló Pálfi Ervin visszatérő mondatokban beszél. Kezdetben a konyhájuk közepén ül egy sámlin, s a fekete- fehér köveket nézegeti, azon vívódva, melyik van felül, s melyik alul. Ez a mindennapi elfoglaltsága, s a rendszeresség – majd annak a gondolata, hogy felesleges ember, mert „hibás”, mert más, mint a többiek.

Aztán rájövünk, senki sem különb, mint a Géza gyerek – csak a többiek, alkoholista, igénytelen, máskor a nyomor szélére sodródott szomorú életükben fel sem ismerik, hogy ők is autisták, mert nekik még nem mondta meg az orvos. Géza gyereknek viszont erről papírja van, s ennek megfelelően él. A többiek – a felvilágosítatlan szánalmasak és ostobák – pedig kinevetik és kigúnyolják.

Be kell ismernünk, hogy a hétköznapokban gyakran leszünk magunk is Géza gyerekek – a nagyszerűen megírt, és megrendezett darab nem is annyira a fogyatékos emberek gondjairól és megpróbáltatásairól szól, hanem rólunk. A darab hősének sorsa írói eszköz ahhoz, hogy megismerjük a körülöttünk élők kusza, nyomorult, kiszolgáltatott világát, s tükröt tartsunk magunk elé is. Sokunknak épp olyan félresikerült az élete, mint a Géza gyereké, de ő legalább rendelkezik azzal a képességgel, hogy ezt felismerje, s tiszta szívvel, őszinte akarattal korrigálja.

A darabban az hoz fordulatot, amikor munkát kínálnak a „hibás” fiúnak a kőfejtőben. A német tulajdonos számító, hiszen a fogyatékos fiúnak kevesebb pénzt kell fizetnie, mint az otthon ténfergő, munkára váró, életerős embereknek. Géza gyerek pedig végre fontosnak érzi magát, Istennek, aki ül a magas állvány tetején, s ha bármi probléma adódik a szalagsoron, az ő felelőssége, hogy megnyomja a piros gombot.

A fiú egy idő után megunja, hogy nem történik semmi baj, vagyis neki csak bábként kell üldögélnie a magaslaton – mint otthon, a konyha közepén. A kocsma gőzéhez szokott munkatársai megviccelik: balesetet színlelnek, úgy, hogy közben a Géza gyerekben mélységes bűntudatot keltenek, mert nem vette észre, hogy Lajos bácsi beesett a gépsorok közé. Csúfos tréfa az egész. Az autista fiú beleroppan abba, hogy nem figyelt elég jól. Majd amikor rájön, hogy becsapták, visszavonul a konyha csendes magányába, egyedül az édesanyja tart ki mellette.

Nézzük a hibás Géza gyereket – a közülünk valót, a helyettünk bátrat, az önbörtönébe zárt szabad embert. Vele ülünk a némaságban, vele várjuk a választ valakitől az élet egyszerű és mégis meghatározó kérdéseire. Mi a feladatunk, mitől leszünk fontosak, jók és kevésbé remekek, szerethetők vagy eltaszíthatók?, várunk, hallgatunk, reménykedünk… S mindeközben lepereg a remek darab, amit a szabadkai magyar színészek oly bravúrral tártak elénk, amire csak kevés társulat volt képes az egyhetes debreceni DESZKA fesztiválon.