Tyúkbaj ellen mantrával

Nem is értem a gazdasszony, az óbaroki Konrád Istvánné szavát. Igaz, ide nem is beszélgetni jöttünk, csupán megszemlélni az állományt. Anya és fia – Konrád Istvánné és Gábor –, a két ember ég és föld. Az anya a földön jár, a fiú gondolatainak egy részét inkább Buddha tölti ki. De éppen ez a jó bennük, ezért sikeresek. Nevük elválaszthatatlan a Fejér megyei Óbaroktól. Valamikor apa is tartozott a családhoz, de ő két éve – ahogy a nő fogalmaz – lecserélte őt egy lovászlányra. Meg aztán soha nem szerette igazából a gazdálkodással járó hajtást.

Bezzeg az asszony.
Rendszerszervezést tanult a főiskolán, hasznosította is a tudományát, dolgozott a közigazgatásban, a honvédségnél, adott el biztosításokat, de a szíve valahogy mindig a földhöz húzta.
– Talán mert ott találom meg a szabadságomat – találgatja maga is az okokat.

Pedig de sokba került neki ez a szabadság! Ami pénzt máshol keresett, azt mind a gazdaságába ölte. Tartott juhokat, de bagót sem kapott értük. Próbálkozott tehenekkel – nem is kevéssel, százhússzal –, de a végén már a disznók fürödtek a tejben. Váltott anyakocákra, de utóbb már csak a kanok lelték örömüket bennük…

Most pedig a tyúkok! Úgy tűnik, ez bejött. Lassan tíz éve tartják a madarakat, s készülnek megduplázni a tízezres állományt. Az induló tőkére Gábor pályázott ifjú gazdaként, míg az anya, Bözsi, ahogy minden ismerőse nevezi, inkább az értékesítéssel bajmolódik, szerencsére sikerrel.

Miért kelendők azok a tojások, amelyeket az ő tyúkjai tojnak? Egyrészt azért, mert nem bűzlenek az állati fehérjétől, az általuk kikevert táp alapanyagát a 170 hektárnyi földjükön termelik meg. Másrészt, mert az anya a Magyar Gazdakörök Országos Szövetségének vezetőségi tagjaként a szociális bolthálózat szervezésének élére állt, s a 132 üzlet korlátlan tojásfelvevő piacnak látszik.

Gábort az istállóból átalakított tyúkházban találom. Hogy őszinte legyek, a madarak látványa nem éppen épületes, szorosan egymás mellett álldogálnak, mellükről hiányzik a toll. Az állatjólétre terelem hát a szót, az unió egyre szigorúbb előírásaira. Gábor azonban csak legyint.
– El kell adniuk az új ketreceket – összegzi a véleményét. – De azért nehogy azt hidd, hogy nem szeretem őket. Küldhetném vágóhídra is a kiöregedett állományt, de nem visz rá a lélek. Inkább eladom őket tízesével-húszasával tanyákra. Látnád, amikor életükben először kiheverednek a napra, és becsukott szemmel élvezkednek. Tudod, buddhista vagyok, nekem fontos az állatok sorsa.

Sok szót a tyúkokra már nem is veszteget, annál többet a vallási meggyőződésére. Még akkor is erről beszél, amikor visszatérünk a jó meleg nappaliba.
– És azt mondtad, hogy amikor döglődtek a tyúkok, csak úgy szórtad rájuk a mantrát? – nevet az anyja, miközben forró teát tesz elénk.

– Hagyjad már, még azt hiszik, hogy hülye vagyok – öleli át nevetve a fiú az anyját. – Mantrát egyébként is mindennap mondok rájuk – fordul aztán felém. – Az volt az igazság, hogy már akkor tojótápot adtam nekik, amikor még nem kellett volna, nem lett volna szabad. Persze, hogy elhíztak, és én meg csak azt láttam, hogy fekszenek ki egymás után. Mert ilyen az ember. Önző. Kellett a pénz, aztán azt hittem, bármit meg lehet velük tenni. De nem így van. Mára megtanultam, hogy a tyúkoknak is megvannak a saját törvényeik.