Tehén nélkül nem megy

A szatmári Tiszakóród a kivételek közé tartozik. Itt, hál’ istennek, még ma is kihajtják a jószágot Szent György-napkor a legelőre, és zacskós tej se fogy sok az üzletekben. Egy nagy farmot leszámítva a falu közepén lakó Fábián László büszkélkedhet a legnagyobb jószágállománnyal.

Hat tehén, három-három tinó és borjú meg egy igencsak harcias kedvű bika döngeti most is az istálló falát, ha már nagyon hiányolják a gazdát. Akinek mellettük van más fontos dolga is: ő irányítja a falu közmunkásait, ami köztudottan bonyolult elfoglaltság. Naponta tizennégy-tizenöt órát kell talpon lennie, hogy a hivatali teendők mellett jusson idő a jószágokra is. Csodálkoznak is sokan a faluban, hogy miként bírja mindezt.

– Még többen csodálkoznak azon, hogy egyáltalán miért csinálom – mondja. – Feleljem azt, hogy azért, mert szeretem? Vagy mondjam azt, hogy ezen a portán, amióta az eszemet tudom, mindig is volt jószág? A hadifogságot megjárt apánk sajnos sokat betegeskedett, ezért nekünk, gyerekeknek korán be kellett segíteni a ház körüli munkákba. Én hatodik osztályos koromban már két tehenet fejtem. Akkor is két tehenünk volt, amikor bevonultam a katonának, s úgy volt, hogy el kell adnunk őket. De az egyik rokon besegített, míg odavoltam, a leszerelés után pedig nyomban hozzáláttam az állomány fejlesztéséhez. Hamarosan már négy tehenünk volt, aztán meg nyolc… Aranykor volt az az idő.

A nyolcvanas évek derekán a szatmárcsekei téesz munkavédelmi felelőse és földügyese volt a házigazda. A téeszben is sok munka akadt, meg otthon, az istállóban is, de megérte. Hihetetlenül jövedelmező volt abban az időben az állattartás. Volt olyan hónap, hogy 114 ezer forint tejpénzt kapott, miközben a téeszfizetése 7200 forint volt!

– Negyven forintot kaptunk a tej literjéért. Most harmincnyolcat, de azt is csak nagy késéssel adja a felvásárló, egy sajtüzem, arra hivatkozva, hogy neki is tartoznak. De ki van szolgáltatva az ember, hiszen ha ők nem veszik át a tejet, akkor senki. A faluban is eladok pár litert, a maradékot a borjak isszák meg.

Házigazdánk idős édesanyjával él a nagy portán, ahol az épületek is árulkodnak arról, hogy itt megbecsülik a múltat. A kert elején álló két nagy, öreg diófa is erről tanúskodik.

– A nagybátyánk, Pisták Mihály 1922-ben ment ki Amerikába, akkor ültették mind a kettőt – mondja Fábián László megállva a fák alatt. A kisebbiknek már mintha száradna az egyik villám sújtotta ága, de a vendéglátónk bizakodik. – Ki fog az még bírni pár esztendőt. Mint ahogy ez a birs is – mutat egy igazi ősállatként tekergőző bokorlabirintusra a kerítés mellett. – Egyidős a diófákkal.

Már sokan tanácsolták, hogy vágja ki, hiszen csak a helyet foglalja, ő azonban meg se hallja az ilyen tanácsokat. Ha meghallaná s megfogadná, talán már tehenei se volnának.