Kecske a büfében

Több kislány együtt dagasztja a kenyértésztát a kerekegyházi általános iskola ebédlőjében, és vagy ötven spanyol, török, lengyel, illetve magyar társuk csodálkozva nézi. Egy szemüveges török kisasszony némi nénisegédlettel rétestésztát nyújt, majd több tévének is nyilatkozik élményeiről.

A Slow Food – magyarra kissé pontatlanul lefordítva: Komótos étkezés – program lényege, hogy a gyorséttermekkel szembehelyezkedve megismertesse a hagyományos és egészséges kosztot a kisgyermekekkel. Meggyőzze őket, hogy inkább mangalicakolbászt és kecskesajtot fogyasszanak, mint hamburgert, és azon ételek esetében, ahol ennek jelentősége van, válasszák a biotermékeket. A mozgalom Olaszországból indult, kerekegyházi apostola pedig Rendekné Olga, egy helyi biotermelő. A spanyol, török és lengyel diá­kok úgy keveredtek az egészbe, hogy pont itt töltik az időt egy uniós csereprogram keretében: egyelőre nem nagyon értik, mit is akarnak tőlük, leszámítva azt az egy kislányt, akinek rétest kell nyújtania.

– Kóla, hamburger, csoki – sorolják a tíz év körüli, Isztambul környékén lakó török gyerekek, amikor arról érdeklődöm tőlük, mit kapni náluk az iskolai büfében. – Török ételeket nem lehet kapni? – kérdezek vissza. – De igen: dönert, kebabot, húsgombócot – mondják egy szuszra. – És ezek egészséges dolgok? – Jó dolgok, de nem egészségesek – válaszolják. – Akkor mondanátok néhány egészséges ételt? – Gyümölcs, zöldség, ayran (török joghurtital) – hangzik a válasz. – Ezeket nem kapni a büfében? – De igen. – És miért nem ezeket veszitek meg? – Mert otthon mindig ezeket esszük. Otthon egészségesen étkezünk, a suliban egészségtelenül – zárják le a beszélgetést a török gyerekek.

– Péksütemény, édesség, cukros üdítő, ásványvíz, szendvics – sorolják a magyar gyerekek, nálunk mi kapható a büfében. Ők is, mint a török társaik, napi hat órát töltenek a suliban, és jellemzően ott tízóraiznak; szinte mindegyikük azt mondta, hogy a büfében vásárol szendvicset. Ellenben az egészséges és a nem egészséges ételről egészen ködös elképzeléseik vannak. – Amit a boltban kapunk, abban nem lehet tudni, hogy mi van – mondja egyikük. – Például a csipsz egészségtelen – veti fel egy másik. – És mi az, ami egészséges? – kérdezek vissza. – Az a krumpli, amit otthon anyukám olajban süt – érkezik a válasz. Talán kiül az arcomra az értetlenkedés, mire a gyerekek kibökik: – Mindenki összevissza beszél, hogy mi egészséges és mi nem. Az egyik nap még azt halljuk, hogy valami egészséges, a másik nap már nem…

A rendezvény keretében felvonulnak a környék termelői, megmutogatják, megkóstoltatják portékájukat. – Ez az utolsó korosztály, amelyet még a mi eszközeinkkel el lehet érni, a húszévesek már el vannak rontva – véli László András kecskesajtkészítő. – A gyorséttermeknek több tíz év előnyük van, de valahol el kell kezdeni ledolgozni a hátrányunkat. A propaganda ellen csak hasonló eszközökkel lehet küzdeni, a dohányzás esetében is csak ez használt.

A cél nemes, de csak halkan jegyzem meg: a gyorséttermek bohócokkal és műanyag játékokkal hódítják meg a gyerekeket, nem pedig angolról magyarra fordított, szárazra sikerült mezőgazdasági kiselőadásokkal. Így nem lesz könnyű.