Szárnyaló akrobaták

Két MiG–29-es gép tűnik fel a kecskeméti repülőtér egén. Alig telik el néhány perc, s tesznek pár kört, jobbról máris két pont jelenik meg. Két Gripen vadászrepülő.

– Képesség-bemutatónkon azt láthatják majd – hallgatom a hangszórókon keresztül magyarázó Fekete Tamás vadászpilótát –, amint a két ellenséges gépet a Gripenek légi csatában legyőzik.

Most értem meg mindannak az értelmét, amit egész nap figyeltem: az Európa számos országából, Izraelből, de még Amerikából is érkezett gépek elképesztő mutatványának hadászati jelentőségét.

Merthogy elképesztőek voltak, ez vitathatatlan. Például a hat tűzpiros svájci F–5-ös vadászgép, hasán az országukat szimbolizáló fehér kereszttel, amint különböző formációkat mutattak be.

– Ez az egyetlen zaj, amit szeretek – jegyzi meg mellettem a füvön ülve alkalmi nézőtársam, a szlovákiai Kulcsodról érkezett Bölcskei Tibor.

Én még inkább csak szokni igyekszem a fülsiketítő robajt, de látva Tibor arckifejezését, ellenvetésemmel nincs szívem lohasztani lelkesedését. Egyébként is nem kevés pénzt szokott kiadni arra, hogy bemutatóról bemutatóra járva csodálja a légi akrobaták bravúrjait. Bár a gépekhez ő sem sokat ért, azt viszont pontosan meg tudja mondani, hol találom meg a világhálón azokat a felvételeket, amelyeken a németországi Ramsteinben két évtizeddel ezelőtt az ottani airshow-n vagy hetvenen vesztették életüket.

Ilyen veszély azonban bennünket nem fenyeget, hárítom el magamtól a rossz gondolatokat, inkább a svájciak bravúrjaiban gyönyörködöm. Most kiválik a kötelékükből a szólista – lám, új jelentését tanulom a hangosbemondón számtalanszor elhangzott kifejezésnek –, aki hol oldalára fordítja a gépet, hol a hátára, hol meg másodpercek alatt kilométeres magasságba röpíti. Itt, ahogy a lendülete elfogy, megáll egy pillanatra – ezt szó szerint tessék érteni –, majd ugyanolyan sebességgel, mint ahogy felért, zuhan a föld felé, hogy aztán az utolsó másodpercben mégse csapódjon be.

Erre tromfoltak rá később a törökök a nyolc gépből álló kötelékükkel, az olaszok pedig tízzel. Leírni könnyű, de hogy tíz gép alig néhány méternyi távolságra száguldjon egymás mellett, néha öt-hatszáz kilométeres sebességgel – na, ez a kunszt. Nem beszélve az alagút fantázianevű formációjukról, amikor kilenc géppel szemben repült a szólista. Kétszer hatszáz, az ugyebár ezerkétszáz kilométeres sebesség, szóval ennyivel húztak el egymás mellett – és írom, alig néhány méternyi távolságban.

Persze, hogy el volt ragadtatva a több tízezer főnyi közönség – köztük hölgyek serege. Különösen, amikor az olasz kommentátor tört magyarsággal bejelentette – a háttérzenét Pavarotti szolgáltatta –, hogy Kecskeméten felejtette a szívét… Bizonyságul a kötelékből kivált két gép kondenzcsíkból szív alakot rajzolt az égre.
A látvány tehát pazar, megdolgoztak a pilóták a négyezer forintos belépőért.

S mindezek betetőzéseként érkeztek most azok a bizonyos MiG–29-esek. Vesztükre, mert egymás után szedte le őket a két Gripen – ugyanolyan mozdulatokkal, éles kanyarokkal, mint amivel a bemutatón szórakoztatták a nagyérdeműt.

– Most pedig – folytatja Fekete Tamás – a képesség-bemutatónk folytatásaként csapatszállító helikopterből harcosok csúsznak le kötélen a betonra. A repülőtér elfoglalását két harci helikopter biztosítja.

A gépek hatalmas robajjal érkeznek, s az ideiglenesen ellenséges kézbe került, Szentgyörgyi Dezsőről elnevezett repülőtér ismét a mienk. Jól is van ez így, mert nem csupán a nagyérdeműt mentették meg a harcászati cselekménnyel, hanem számos felvonultatott haditechnikai eszközt, harci járművet, repülőt is, amelyek egyébként a „nem túl jó állapotban” lévő – az idézet a bemutatón részt vevő Simicskó István államtitkártól való – honvédelmünk részét képezik. De hogy igazságtalan ne legyek, azt is hozzátette a politikus, hogy a pilótáink felkészültsége viszont magas színvonalú.

Egy-egy kötelékrepülés közben magam is körbejárok a bemutatott eszközök között. Lélekbúvárok bizonyára pacifista lelkemnek tulajdonítanák, de engem egy 1910-ben épült légi jármű hasonmása fogott meg leginkább – talán azért, mert az egyszemélyes, vászonfedelű, nyitott istenkísértés annyira kezdetlegesnek tűnik, hogy azt háborúban talán még nem is használták. Vagy talán a hasonmás mellett álló készítője, a budaörsi Révy László lelkesedése ragad rám, nem tudom. Csak az bizonyos, hogy az öregúr lelkes történetétől nehéz szabadulnom. Igaz, nem is akarok. Még azt is elhiszem neki, hogy a légi jármű biztonságos, noha a légügyi hatóság szigorúan megtiltotta neki, hogy a levegőbe emelkedjen vele…

Kíváncsiságom még a Magyar Tartalékosok Szövetségének sátránál állít meg. Bár az egyesületnek háromezer tagja van, tudom meg Szabó Imrétől, az egyesület ügyvezetőjétől, közülük valódi tartalékos – emlékszik talán még az olvasó rá, azok, akiket az elmúlt világban a sorkatonai szolgálat után időközönként még be lehetett rángatni továbbképzésre –, nos, ilyenből összesen tizenhét darab van az országban. Ha rosszmájú volnék, azt írnám, hogy ennyien szívatják magukat önként és dalolva, ám nem vagyok az, így csupán azt írom, valamit mégiscsak jelez az alacsony szám…

– Most pedig egy ellenséges szállítógép érkezett a légterünkbe – segíti értelmezni a képesség-bemutató befejező jelenetét Fekete Tamás az irányítótoronyból –, amit a két Gripen leszállásra kényszerít, a benne lévő túszokat katonáink kiszabadítják, az ellenséget pedig a helikopter elszállítja.

Zárásképpen pedig ismét megjelenik a két MiG–29-es gép, mint amikor a színházban a közönség előtt meghajol a darabban ártalmatlanná tett cselszövő is. A hangszórókból Dvořák 9. szimfóniája (az Újvilágból) csendül – kifejezetten a pilóták kérésére. A légi bemutatón ugyanis utoljára láthattuk őket, az orosz államadósság fejében kapott gépeket ebben az évben kivonják a hadrendből. Végérvényesen új világ kezdődik a magyar vadászpilóták számára: a Gripenek világa.