Szívjunk ökörfarkkórót!

Taliándörögd a Balaton-felvidék talán leghangulatosabb faluja. De mi most nem azért vagyunk itt, hogy az öreg házakban gyönyörködjünk. Gyógynövénytúrára jöttünk, ahol a messze földön híres szakember, Takács Ferenc fog majd kalauzolni minket. Takács úr végzettségét nézve kertészmérnök, sokáig volt a zánkai ifjúsági tábor főkertésze. A díszkertek gondozása azonban már a múlté – évtizedek óta a növényekkel történő gyógyítást, azaz a fitoterápiát népszerűsíti.

Neki aligha van szüksége a gyógyteákra, mert nyugdíjasként is akkora energia feszül benne, mint három húszévesben együttvéve, így aztán a túra kényelmesebb résztvevői meg is kérik szuszogva, talán ha lehetne, lassabban… De fölösleges. Egy nagy hegynek megyünk felfelé, s amúgy is egyre gyakrabban lelassítunk. Mert minél messzebb érünk a házaktól, annál gazdagabb a növényvilág.

A kertek végében vadkörtefák, lassan érik a vackor. A tapasztaltabbak óvatosak, de a kezdők a hőségben mohón harapnak a lepotyogott körtékbe, így nem csoda, ha fanyar pofát vágnak hozzá. A vackor ugyanis ilyenkor még borzasztóan húzós. De ez nem baj, most a legjobb hasmenésre. A túra résztvevőinek zöme városi, ráadásul ott is született ember, ők mindenre rácsodálkoznak. A falun felnőtt, idősödő túrázók kicsit már tájékozottabbak. Ők például tudják, hogy mondjuk a somkóró kiváló álmosító, a fűzfakéreg lázcsillapító, a sédkender immunrendszer-erősítő, a szulák és a galagonya vérnyomáscsökkentő – de arról már fogalmuk se volt, hogy például az ökörfarkkóró szárított levelét szivar formájában kell elszívni, hogy enyhítse az asztmatikus tüneteket. De nem mindegy ám, miképpen szárítjuk! A legtöbb gyógynövényt szellős, árnyékos helyen ildomos, ez utóbbit viszont kimondottan a napon kell szárítani. Az se teljesen mindegy, hogy melyiket hogyan daraboljuk. Szárítás előtt ugyanis a növényeket felaprítjuk, hiszen például egy másfél méter magasra nőtt somkórót nem gyömöszölhetünk be egyben a zsákba. Ezt, és általában a nagy olajtartalmú növényeket darabolás előtt meg kell szárítani, mert ha nyersen vagdossuk, elillan a hatóanyaguk.

Mindezt Takács tanár úr olyan élvezetesen adja elő, hogy napestig elhallgatná az ember, de valahol félúton az ő tudománya is elfogy. Az egyik, hosszúra nyúló kert végében, ahonnan pompás kilátás nyílik a vadvirágoktól hemzsegő völgyekre, hegyoldalakra, vége az ösvénynek, mert kefesűrűségű bozót állja az utunkat. No, most mi lesz, tanakodunk, de Takács úr könnyedén legyint: itt mindegy, hová megy az ember, mindenütt gyógyító növényekbe ütközik. Ő maga mintegy kétszázötven növényt gyűjt. Kezdi is sorolni őket, de úgy a századik táján a lelkesebbek is abbahagyják a jegyzetelést. Erre ő azt mondja, mestere, Szalai Miklós, a halimbai esperes csak a cukorbajra több mint száztízféle növényt használt. Vérnyomásra pedig mintegy százat.

Ezt persze egy amatőr gyógynövénygyűjtőtől nem lehet elvárni, hiszen e tudásmennyiség megszerzéséhez évekre, évtizedekre van szükség. De alapfokon néhány alapvető ismerettel is el lehet boldogulni. A csalánt, a kamillát, a cickafarkot, a vasfüvet, a vadmurkot, az apró bojtorjánt rövid időn belül megtanulja felismerni az ember. S utána már saját kezébe is veheti az egészségét. Persze azért nem árt olykor-olykor orvossal is megnézetnie magát.