Napkollektor a szőlőhegyen

Hatalmas, öreg szelídgesztenyefák a présházak előtt, a szőlőskertek bejáratánál. Jellegzetes zalai táj, dombokkal, völgyekkel, csenddel és nyugalommal. Aki egyszer is eltéved ide, azt magával ragadja ez a vidék, és könnyen megeshet, hogy visszavágyik. Sőt itt is marad.

Így történt ez Hajdú Gézával és feleségével, akik a fővárosban éltek, és angliai útjuk során megismerkedtek egy zalai férfival.
– Sorsszerű találkozás volt, mert hazatérés után egyszer meglátogattuk, és tőle tudtuk meg, hogy eladó ez a terület – meséli Hajdú Gézáné Magdi. – Alföldi születésű gyerek vagyok, ott is nőttem föl, majd Budapestre kerültem, a banki szakmában dolgoztam, de lélekben mindig is vidéki maradtam. Amikor megláttuk ezt a csodálatos Bacónakhegyet, egyből beleszerettünk és megvettük az eladó házat a szőlővel. Rendszeresen idejártunk hétvégeken, mindannyiszor felüdültünk, és elhatároztuk, hogy itt töltjük majd nyugdíjas éveinket. És amikor erre sor került, akkor gondoltunk arra, hogy bizonyára mások is vágynak ilyen környezetbe, ilyen élményekre, és miért ne jöhetnének hozzánk vendégségbe.

– Nem voltak túl merészek, amikor a szőlőhegyre falusi turizmust terveztek?
– Hát, ha visszagondolok arra, hogy esős időben csak gyalog lehetett ide feljönni, és eleinte csak mécsessel tudtunk világítani. De szerencsére sok segítséget kaptunk az önkormányzattól a közművesítésben, ezért most már járhatók az utak, van villany és ivóvíz. Közben felújítottuk a házat, vettünk hozzá még kettőt, és azokat is berendeztük. Az egyik a kisgyerekes családoknak kedvez, a másik a mozgássérülteknek, de bárki jól érezheti magát bennük. Igyekszünk minél több szolgáltatást nyújtani, így például pályázati pénzből kerékpártárolót építettünk, kerékpárokat vettünk, amiket kölcsönözhetnek a vendégek. Szintén pályázati pénzből szereltük föl a napkollektorokat is, amelyek segítségével energiát takarítunk meg. Jó vízmelegítésre, és télen, amikor nincs vendégünk, temperálja a szobák hőmérsékletét. Egyébként egyszerre tizenkét vendéget tudunk fogadni és kiszolgálni.

– És jönnek is a vendégek?
– Április elejétől október végéig, no és szilveszterkor. A magyarok általában hosszú hétvégékre, tanítási szünetekben jönnek, viszont a németek akár két-három hetet is eltöltenek nálunk. Innen járnak el a Balatonra, Zalakarosra, gyalogtúrákat tesznek, kerékpároznak, azt mondják, nagyon szeretnek itt lenni. De jöhetnének még többen is, hiszen csak 25-30 százalékos a szálláshelyeink kihasználtsága.

– Pedig, úgy látom, minden csáberőt bevetnek, hiszen állataik is vannak.
– Férjem állattenyésztőként dolgozott, most őstermelőként gazdálkodik. Tízhektárnyi a birtokunk, ott termeljük meg az állatok takarmányát, és természetesen van szőlőnk, gyümölcsösünk. Szinte minden háziállattal találkozhatnak a vendégek, megsimogathatják őket, és segíthetnek a gondozásukban, ha éppen kedvük van hozzá. Nézze, ott legelnek a tehenek, aztán vannak kecskéink, birkáink, tyúkjaink, gyöngytyúkjaink, télen még disznót is vágunk. Saját borunkkal, pálinkánkkal tudjuk megkínálni a vendégeket, a férjem éppen azon gondolkodik, hogy vesz egy pálinkafőző berendezést.

Már ezért a finom gyümölcs- meg törkölypálinkáért és a kellemes borokért is érdemes volt feljönnöm a nagyrécsei szőlőhegyre, jegyzem meg magamban, amikor végiglátogatom a szobákat. Kóstolgatásuk közben azért a falusi turizmus néhány titkára is sikerült fényt derítenem. Például arra, hogy ez az egész családi összefogás nélkül nem megy, hiszen mindenkinek akarni kell, a házaspár egyik lánya is besegít a munkába. Aztán a falusi vendéglátónak több szakmát is kell egyesítenie: szállásadó, szakács és programgazda. És majd elfelejtettem: szeretni kell a vendéget, mert különben nem jön vissza. Nos, Hajdúéknál ez mind megvan.