Fából faragott történelem

Családi kalandozás
Van egy kis társasház a rettenetes ceauşescui időkre emlékeztető szatmárnémeti új főtér közvetlen szomszédságában, ahol megelevenedik a magyar történelem. Az egyik sarokban Bocskay István néz farkasszemet Széchenyi Istvánnal, a másikban Damjanich János támaszkodik neki Árpád apánknak, a harmadikban pedig Mátyás király parolázik az apjával, Hunyadi Jánossal.

Hosszú volt az út, míg oda kerültek. A most hetvenéves Bú József eredetileg is képzőmész szeretett volna lenni, de annak is örülnie kellett, hogy ipari tanulónak elmehetett. A horthysta katonatisztek ivadékai ugyanis az ötvenes évek Romániájában se nagyon álmodozhattak fényes pályáról, neki pedig két felmenője is ludovikás tiszt volt. Partiumbeliek, akiknek az 1920-as országcsonkítás után menekülniük kellett. Mint oly sokan mások, ők is Magyarországon telepedtek le.

– Nagyapám mindig visszavágyott. Erdély visszatérte után, 1940-ben azért is mondta a tanítónő anyámnak: eljött az idő, lányom, eredj és szolgáld a hazát. Anyámék pedig felkerekedtek, és kikötöttek az Avasban, a színromán Terepen.

Az Avas, az úgynevezett osánok földje isten háta mögötti hegyvidék, ahol alig beszél valaki magyarul. Az oktatás is román nyelven folyt. Az volt a gond, hogy házigazdánk anyja nemigen tudott románul. De a férje tolmácsolásával azért csak elboldogult. És a vadnak, civilizálatlannak tartott osánok úgy megkedvelték, hogy a háború végén, a románok bemenetele után se esett bántódása. Igaz, az új urak elkobozták mindenüket, de az ötgyermekes Bú család többek között a félelmetes hírű osánok biztatására maradt az Avasban. És a magyar állampolgárságukat is sokáig megtartották, egészen addig, amíg Kállai Gyula és Kádár János el nem mondta a forradalom leverése utáni hírhedt marosvásárhelyi beszédét.

– Gyakorlatilag lemondtak rólunk, romániai magyarokról. Mi, fiatalok ugyan még bíztunk a csodában, bíztunk, hogy egyenlő állampolgárok leszünk mindenkivel, de hamar rá kellett ébrednünk, hogy mi sose lehetünk okosabbak, mondjuk, egy románnál. Erről szólt az egész élet. Ha például nekem volt egy újításom a gyárban, abból addig nem lett semmi, amíg egy románt magam mellé nem vettem. Hogyne bosszantotta volna ez az embert, de az élet megtanított az önfegyelemre. Az önbecsülésemmel se volt gond, tudtam, hogy egy nagyszerű népnek vagyok a fia. A szatmári ipari iskolában egy román tanár volt az osztályfőnököm, egyszer egy bankettféleségen félrehívott és rám nézett. „Tudod, fiam, egyedül mit irigylek tőletek? A történelmeteket.” Ez már akkor is mellbe vágott, de igazán akkor tudatosult bennem, amikor majd jóval később komolyabban kezdtem foglalkozni a magyar történelemmel.

A fa el van vetve…
Ám erre tulajdonképpen csak a nyolcvankilenc-kilencven táján végbement rendszerváltás után kerülhetett sor igazán. Addig ugyanis a románok tiltottak és a határon el is koboztak minden magyar kiadású, pláne történelmi témákat feszegető könyvet, internet pedig ugye akkor még nem volt. A Ceauşescu-érát követően azonban lassacskán olvadni kezdett a jég, az ezredforduló táján pedig már semmi gát nem volt a könyvek szabad áramlása előtt. Jöttek is, mentek is a könyvek, az eszmék, de a nagy lelkesedés később lohadni kezdett, és az olyan, kényszerszülte „kutatóknak”, mint Bú József is feltűnt, hogy a romániai magyarok pont úgy kezdenek viselkedni, mint az anyaországiak: az anyagi javak mindenekfelett. Őket is hogy megszólták, mikor a temetésükre félretett pénzből kis könyvben kiadták a felesége falujának, Kőszegremetének a történetét!

– Nap mint nap megtapasztalom: a magyarokból egyre inkább kivész a nemzeti öntudat. Az én városomban is teljesen normálisnak számít például, hogy majd’ minden helyzetben a román az érintkezés nyelve. Nem kéne pedig önként feladnunk mindent, csak hogy megfeleljünk a többség elvárásainak. Én például csak olyan üzletbe lépek, ahol a köszönésemet magyarul fogadják. Sajnos, egyre fogy a számuk. Ebben az ősi magyar városban, Szatmárnémetiben hetven éve még kilencvenszázalékos volt a magyarok aránya, most negyven. És az se nagyon foglalkozik a magyarságával.

Bú József élete a technikusi vizsgáját követően is a vasas szakmák körül forgott, de aztán a kilencvenes évek második felében eljött a nyugdíj, és ott maradt a nagy semmi közepén. Az üzleti vállalkozásokhoz nem sok kedve volt, és az amúgy gyönyörű kőszegremetei hegyen lévő szőlője se kötötte le egész évben. Elkezdett hát faragni. Szigorúan műkedvelő szinten. Magának.

És persze nem rózsákat, tulipánokat faragott. A hatvannégy magyar és a nyolc horvát vármegye címerével kezdte. Aztán Árpádtól IV. Károlyig a magyar uralkodók képmásaival folytatta, majd következtek az aradi tizenhármak és az erdélyi fejedelmek. A címerekkel nem volt gond, azokról számtalan kép állt a rendelkezésére, de a királyaink hiteles arcmásai hiányosak voltak. Sokat kísérletezett, mire rájött: egy-egy jellegzetes cselekedetükkel kell jellemezni őket. Így is lett. A kritikusai szerint teljes sikerrel. Mint írják, mondják, domborművei a magyar történelmi személyiségek valódi karakterét ragadja meg: a párducos Árpád vitézsége, Szent István megszállottsága vagy Szent László honszerelme mind-mind elénk tárul a hársfába faragott képmásokról, de Mátyás különös bölcsessége vagy Damjanich ősereje is átüt a fatáblán.

Szolgálni akartam
Szinérváralján, ebben a ma már csupán ötödrészt magyarok lakta Nagybánya melletti városkában volt az első kiállítása. Azóta Mátramindszenttől Ópályin át a fővárosig számtalan helyen megcsodálták. Következett a volt pénzverdében megrendezett kiállítás, ahonnan egyenes volt az út Ópusztaszerre. Bú József ma se igen hiszi, hogy művei az egyik legfontosabb emlékhelyünkön díszlenek.

– Szolgálni akartam, nem tündökölni. Iskolai szemléltetőeszköznek szántam én azokat a táblákat. Amolyan történelmi tablónak, amiből tanulhatnak a gyerekek. De itt, Romániában nem kellett az iskoláknak. Így aztán egyik szemem sír, a másik meg nevet. De hát mi, magyarok már csak ilyenek vagyunk. Egy felhő a legvidámabb napunkat is be-beárnyékolja.