Örökös pásztortűz a Hortobágyon

A hortobágyi pásztoréletet sokan kutatják, születnek is sorra az érdekesebbnél érdekesebb könyvek, kiadványok. De egyik kutató se ír talán olyan élvezetesen a régi pusztai világról, mint a hajdúnánási Máró Gábor. Nem csoda, hiszen ő maga is benne élt, egészen tizennyolc éves koráig.

Közép-Európa legnagyobb pusztája van vagy százötvenezer hold, legnagyobb része rét és legelő. Így van ezzel Hajdúnánás is, ami ugyan már a Hortobágy széle, de majd tízezer holdat tesznek ki a legelői. A nickiréti meg a tedeji legelő talán köztük a legfontosabb – itt szolgált a legtöbb Máró is, mely az egész Hortobágy egyik legnevesebb pásztordinasztiája. Pásztor volt Máró Gábor apja is, és sokáig úgy tűnt, az lesz ő maga is. De aztán felszerelt tűzoltónak.

– Jól tettem – mondja negyven év távlatából a nyugdíjas alezredes, aki azon tizenkét ember közé tartozik, akik megkapták a Hortobágy örökös pásztora címet. – Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején ugyanis már erősen hanyatlóban volt a pásztorkodás. A téeszvilág beköszöntével pedig végleg lezárult egy korszak, amely talán már sohasem fog visszajönni. De – emeli fel az ujját figyelmeztetően – még azok az állapotok is összehasonlíthatatlanul szebbek, jobbak voltak, mint a maiak. Egykor tízezernél is több szarvasmarha volt Nánáson, ma pár száz. Azok is néhány gazda kezén. A legelők most meg csak gazosodnak.

Házigazdánk tizenöt éve ment nyugdíjba, s azóta írt tizenöt könyvet. Igaz, csak három jelent meg könyv formájában, de a kéziratokat is sokan forgatják, mert azokból majd’ mindent megtudni a régi pásztoréletről. A legtöbbet a huszadik század első felének pásztorkodásáról, amit a puszta fénykorának is mondanak.

Nánáson is gulyák, csordák, ménesek, csürhék járták a gyepet, és csak számadóból volt vagy negyven. Köztük természetesen az ő apja is, meg a nagyapja, dédapja is, nem beszélve a számtalan rokonról. Nemrégiben készítette el a Márók családfáját, félezer levelet tüntetett fel rajta. Ők kilencen voltak testvérek, de pásztor már egyikőjükből se lett.

– Fogytak a jószágok, fogytak a pásztorok is. Szimpla állatgondozókká vedlettek, akiknek már nem nagyon kellett az eszüket használni. Gondolkoztak helyettük mások. Az erejükre még szükség volt, de mennyivel keményebb életet éltek a régiek! Nézzük például az itatást! A nagy betonistállókban már csapból folyt a víz, kint a pusztán viszont még kézzel merték. Általában fél tíztől fél egyig. Aztán majd délután is, de ekkor már kevesebbet. Egy-egy jószág naponta megivott nyolcvan-száz litert is. Gondoljunk csak bele, egy ezres gulyának hányszor kellett megmeríteni a huszonöt literes csebert!

Kemény élet volt, de az utánpótlással sose volt gond. Sokkal többen szerettek volna pásztornak állni, mint amennyi hely volt. A számadókat általában télen fogadta fel a legeltetési birtokosság, de ez többnyire csak formalitás volt. A tapasztalt számadókat úgyse lehetett volna kitúrni, pályázni csak az üres helyekre volt szokás. Aki nyert, magának kellet gondoskodni a bojtárokról. Nem volt valami hej de nagy a fizetség, de meg lehetett belőle élni. Egy jószág után általában tíz kiló búza és árpa, húsz kiló kukorica járt. Aratás, tengeritörés után szedte össze a számadó: befogott, s elindult bért szedni. Jó munka volt, mert sok gazda butykossal is várta a pásztort.

– Még szebb volt az élet gulyaszoruláskor. Szent Mihály táján megindult be a városba az a tömérdek jószág, a sok gulyás, juhász, a számadók bojtárostul. Akkorra a legtöbb helyen már kiforrt a bor – el lehet képzelni azt a hangulatot.

Elmúlt ez is – Máró Gábor írásai azonban őrzik a múltat. Ködös téli napokon jó olvasgatni őket.