Élmények völgye

Nemcsak Nagyvisnyó, de talán az egész bükki vidék néphagyományainak egyik utolsó őrzőjével találkozhatunk, ha bekopogunk özvegy Molnár Gyulánéhoz, akit a falubeliek csak Piroska mamának szólítanak. Nem mellesleg ő süti a legjobb parasztlángost, túróval és libazsírral, ahogy illik – erről magunk is meggyőződhettünk. Piroska mamában hűséges olvasónkat, nagyiversenyünk különdíjasát is tisztelhetjük.

– Ha lett volna pénz a taníttatásomra, valószínűleg színésznő lettem volna, mivel mindig szívesen daloltam, táncoltam. Máig szeretem a régi filmeket, fiatalon rajongtam Jávor Pálért meg Szeleczky Zitáért, aki erről a vidékről származik, ide is temették, a nekézsenyi családi sírboltjukba. Aztán mégis beletörődtem, hogy a bátyámból hadd legyen tanító, én pedig lemondtam a színpadról – meséli. Egyszerű sors jutott neki, a téeszbe járt dolgozni, a férje pedig – aki már tízesztendősen kinézte magának az élénk, bogárszemű lányt – a farkaslyuki bányába.

A tudásvágy azonban nem halt ki Piroskából. Nem sajnálta a fáradságot, és többkötetnyi szövegben örökítette meg az életét, emlékeit, így mára tucatnál több elbeszélést őriz. Van miről mesélnie: a mulatós kedvű nagyapjának például tíz cigány húzta, mikor szekéren megérkezett a dédesi vásárba. A kéziratok néprajzi értékkel bírnak, így a Hagyományok Házának munkatársai is hosszasan időztek nála. A népdalokat, református énekeket, katolikus fohászokat, mondákat, helytörténeti elbeszéléseket és legendákat, amiket megosztott velük, gondosan rögzítették, többórányi filmfelvételt készítettek róla. Piroska mama a Néprajzi Múzeumnak is elküldte visszaemlékezéseit.

– Aprólékosan leírtam mindent a hajdani életünkből, például a falusi parasztlakodalmas hagyományát a lánykéréstől egészen a hajnaltűzig, még a nászágyat is megörökítettem – magyarázza. A környéken az utolsó emlékőrzők közé tartozik, aki még tudja, milyen legendák fűződnek például a dédesi várhoz. Ő még meséli a másvilágról hazajáró Szép Ilonka történetét. Énekli a régi öregektől tanult népdalt, amely így kezdődik: „A visnyói vár völgyében születtem...” Ismeri a hegyek, dombok, így a közeli Ablakos-kő nevének népies magyarázatát is. Ez a szikla a helyiek szerint arról nevezetes, hogy ahhoz menekült a visnyói nép, amikor támadástól tartott. A kő nyílásán át meglátták, hogy közeleg az ellenség, s mivel gyorsan elbújtak, nem tudta őket kiirtani a török.

Akad népi magyarázat a kisebb szépséghibákra is: az idős asszony esküszik például arra, hogy egyik rokonának arcát azért csúfították barna-fekete foltok, mert amikor az anyja várandós volt vele, a nő hasát valaki meghajította egy szőlőgerezddel. Így fejlődött a gyerek, s a szőlőszemek mutatkoztak később az arcán.

– Mikor kislány voltam, találkoztam Vidróczki betyár szeretőjével is, odavalósi volt a falunkba. Az a bizonyos asszony akkor nagyjából olyan idős lehetett, mint én most, aki márciusban betöltöm a nyolcvanat. Egy kislánya is született a betyártól, aki a maga módján gondoskodott róluk. Beállított például egyszer hozzájuk egy disznóval, amit ki tudja, honnan szerzett – vág bele Piroska mama, s máris egy népmese kellős közepébe csöppenünk. Azt a bizonyos disznót ugyanis álnokul el akarták csórni Vidróczki szeretőjétől, de a tolvajok – ahogy a mesében illik – végül megszégyenültek.