Seprűnyéllel páncélosra

– Ha a lábomban csak fele annyi erő volna, mint a karomban, a fejem se fájna – panaszkodik Géberjénben Varga Gyula, miközben almafát hasogat, hogy valahogy agyonüsse az időt. Mert gyengül a szeme, a bal fülére meg kezd nagyot hallani – a karja viszont hál’ istennek még erős. Az almafa se igen fog ki rajta, pedig azt kutya nehéz aprítani, ő meg már nem mai legény. Nyolcvannyolc éves.

A lányával, az unokájával s annak családjával él az ősi Varga-portán, mindjárt a Holt-Szamos partján, szemben a kis református templommal. A Szamossal nem nagyon törődik, látta eleget. De azt fájlalja nagyon, hogy már az istentiszteleteket is ki kell hagynia, pedig évtizedekig volt a gyülekezet gondnoka. Amúgy jó egészségnek örvend, az esze meg mint a borotva. Főleg, ha a régi időkre terelődik a szó. A múltkor például egy szabályos pesti, miskolci delegáció kereste fel, hogy beszéljen a hadifogolyemlékeiről. Különösen a dániai emlékek érdekelték őket, mert az országban mindössze tíz olyan egykori magyar katonát találtak, akik az északi országban estek fogságba.

Hát ő mesélt! Én is arról faggatom, Dániáról meg a tengerről, de Gyula bátyánk akkurátus ember, szép sorjában vesz mindent. A tágas ebédlőben, egy gyönyörűen faragott tálalószekrény szomszédságában telepszünk le, s int a lányának, hogy hozza a dokumentumokat. Fényképek, levelezőlapok tömege érkezik, s apró, gyöngybetűkkel írt irkalapok – a lágerben papírra vetett feljegyzései.

– Hogyhogy nem kallódtak el ezek az elmúlt hatvanöt évben? – forgatom a lapokat, mire ő nagy komolyan azt feleli, rend a lelke mindennek.
– Most csak a katonaemlékeimre kíváncsi vagy az egész életemre? – kérdezi később.

– Mindenre. De talán kezdjük a katonasággal – javaslom.
– Negyvenháromban besoroztak, negyvennégy augusztusában bevonultam Sátoraljaújhelyre. Portyázó vadászoknak képeztek ki bennünket, de aztán jött október 15., a híres Horthy-beszéd, s elirányítottak bennünket a Dunántúlra. Volt ott egy tiszt, aki fel akart esketni minket Szálasira, de csak páran morogták el az esküt, így nem lett belőle semmi. Egyébként is szorított bennünket a front, hátráltunk egészen Sopronig.

Térképet terít elém, vastag vonallal bejelölve az útvonal. Kassa, Vác, Pécs, Kaposvár, Bécsújhely – gyalog mentek persze, Bécs alatt vagonokra szálltak. Mezőtúri ezred: irány, Dánia!

– Be akartak minket vetni többször is, de Vaska István ezredparancsnok úr nem engedte. Így érkeztünk meg Dániába, cseréltünk a német csapatokkal. Ők mentek harcolni, miránk meg több hónapos kiképzés várt. Páncélvadászokká képezték ki az alföldi fiúkat. Ha a Fausttal – amit mi csak seprűnyélnek mondtunk – kilövünk egy páncélost, otthon öt hold földet kapunk! Ezt ígérték, de nem kellett nekünk harcolni. A tenger felől vártuk az angolokat, de hátulról jöttek, fogságba is estünk. Egy németországi táborba vitték a csapatot, két évet vártunk a szabadulásra.

Közben az otthoniakat emlegették mindig – meg persze Dániát, a béke szigetét. A szép dán lányokat, a kövér dán teheneket. Ömlött azokból a tej, azon élt az egész ország. De azért a szíve mégis hazafele húzta a sok magyar bakát. Varga Gyula 1947-ben keveredett vissza. Hamarosan megnősült, született három szép gyermeke, gyümölcsöst telepített, gazdálkodott, a téeszben brigádvezetősködött, aztán elrepültek az évek. Egyre többször gondol a régi katonacimborákra. Vajon mi van a pomázi Snejder Tiborral vagy a szarvasi Kondacs Mihállyal meg a többi öcsödi, mezőtúri, békéscsabai fiúval. Örülne neki, ha jelentkeznének.