Bajaiak fabaja

Nem látok jól – gondolom Horváthék telke szélén állva, de kiderül: semmi baj a szememmel. Tényleg autó közeledik, átvágva a szántóföld kellős közepén. Lestoppolom. A középkorú férfi sofőr letekeri az ablakot.

– Ez nem az ön területe, miért autókázik errefelé?
– Mert a tulajdonos hozzájárult.
– Ő az ellenkezőjét állítja – mondom, s erre Horváth Erzsébet mellém lép.
A férfi ekkor beletapos a gázba és továbbhajt. Szürke Opeljének hátsó szélvédőjén a tábla elárulja, amit ő nem: Zoltánnak hívják.

Baja szélén vagyunk egy sokszögletű földterületen, aminek a szomszédságában többnyire nyomorúságos épületek állnak. A több mint háromhektáros szántót Erzsébet az édesapjától örökölte, aki 2002-ig kukoricát termelt rajta, azóta azonban bevetetlenül áll.

– Mióta a város ideköltöztette a kisebbségi önkormányzat szavazóit, azóta semmit nem érdemes termelni. Innen mindenki elmenekül, aki teheti. Az egyik szomszédom több száz fenyőcsemetét ültetett, de mindegyiket ellopták.

Régen szőlők és gyümölcsösök álltak a környező területeken, Erzsébet és férje a hűlt helyüket mutatják. Ők bodzázni szerettek volna, de inkább bele se vágtak. Kerítés kellene – vetem fel, mire az egyik szomszédos telekhez vezetnek. Tépázott drótháló düledezik a határán, az oszlopok helyén lyukak tátongnak. Fából voltak… Járjuk körbe a területet, fúj a szél. A kaszálón szépen kirajzolódik az autóforgalom alakította csapás, látszik, hogy használói nem csak hébe-hóba járnak a tilosban. Botladozunk mi is: a gazban mindenütt facsonkok lapulnak. A fűtési szezon előtt még akácfák álltak itt, volt belőlük néhány tucat. Mégsem kerültek meleg helyzetbe, akik ellopták – legalábbis jogilag: a rendőrség felfüggesztette a nyomozást, mert nem talált – Erzsébet szerint nem is keresett – bizonyítékokat.

Elérkezünk az északi telekhatárhoz, árok szegélyezi, csordultig áll benne a belvíz. Híd is van rajta, nem akármilyen: keresztbe fektetett, töredezett lécek, tetejükön süppedős matrac.

– A telkemen keresztül közelebb van az itt lakóknak a kocsma. Ebben a házban nemrég meghalt egy öreg bácsi. Széthordtak már bentről mindent, a matrac is onnan való – mondja Erzsébet.

Most nekünk is jól jön a híd: átkelve rajta elérkezünk végre a helyhez, ami miatt Erzsébet hozzánk fordult. Az útról szemléljük a területet: ezen a végén az akácokat vágatta ki, a másik oldalon a tüskés gledícsiákat ritkíttatta meg az önkormányzat, alig hagyva belőlük néhányat. Erzsébetéknek azt mondták, hogy az árokkotrásnál és a közvilágításnál is útban voltak.
– Ez természetkárosítás és birtokháborítás. Engedélyt nem kértek tőlünk, pedig ez a mi területünk, bár ők mást állítanak. De nézze meg, ön szerint hol a határ? Gondolkodjon logikusan!

Ha már felajánlották, megpróbálok. Tényleg az a legfontosabb kérdés, hogy kivágathat-e az önkormányzat egy parlagon hagyott, körbekerítetlen terület határánál fákat, amiket a tulajdonos amúgy sem akart felhasználni tüzelőnek? És ha az önkormányzati földút hosszabb és télen járhatatlan, akkor miért is nem engedhető meg a területen való áthaladás a szomszédnak? A legfontosabb kérdés nem inkább az: miért nincs járható közút a környéken és olyan közbiztonság, hogy a területen termelni lehessen? Hisz akkor a négyórás rehabilitációs állásban dolgozó Erzsébet és leszázalékolt férje is ki tudná egészíteni a jövedelmét, mondjuk, bodzázással.

Logikusan gondolkodva folytatjuk a beszélgetést:
– Mitől lennének nyugodtabbak?
– Ha felelősségre vonnák a tetteseket.
– Kártérítést nem kértek?
– De, háromszázezer forintot.