Se pénz, se bizalom

– Én még a szerencsésebbek közé sorolhatom magam – mondja Korsós Lajos bácsbokodi gazda. – Nekem 513 ezer forintommal tartozik Mihálovits István felvásárló. Kukoricát szállítottam neki, de még nem utalta át az ellenértékét.

S valóban, ő még szerencsés. Sorolja a gazdákat, akik 6-10-12 millió forintjukat várják a bajai kereskedőtől. Én pedig hívom őket sorra. A hír igaz, ám ne is haragudjak, a nevüket nem adják a történethez. Miért nem? Mert félnek, hogy Mihálovits megorrol rájuk, és juszt sem fizeti ki őket, akkor sem, ha tehetné.

Egyetlen gazda gondolja ezt másképp, a katymári Pásztor János, a Rákóczi utca 16.-ból. Neki 11 millió forint fölött lóg a felvásárló. Irány tehát a szerb határ menti falu. A 100-110 hektáron gazdálkodó Pásztor János éppen műtrágyáért indulna, ám érkezésem miatt későbbre halasztja.

– Amíg Mihálovitstól vettem a műtrágyát, addig elég volt néhány kilométerre traktoroznom, most mehetek 25 kilométert. De vele nem kötök több üzletet.

Mert ahogy az lenni szokott, a gazda nemcsak a terményre kötött szerződést az integrátorral, hanem tőle szerezte be az úgynevezett input anyagokat is, vagyis a műtrágyát, vetőmagot, vegyszert is – amiért terménnyel fizetett, s csak a különbözetet kapta meg készpénzben. Illetve a legutóbbi idényben a kukoricáért járó 15 millióból csak négymilliót. A többi helyett egyelőre csak ígéretet.

– Semmilyen jele nem volt annak, hogy a felvásárlónak gondjai lehetnek a fizetéssel? – kérdezek rá.
– Dehogynem volt – legyint a gazda. – Híre járta például, hogy az egyik partnerének udvarára beállt a sofőrje, mire szépen kiszállították és csak ennyit mondtak neki: „Mész haza, ahogy akarsz, de a kocsi marad, amíg a gazdád ki nem fizeti a tartozását.”

– És ez igaz volt?
– Én is ezt kérdeztem Istvántól, mire ő nyugtatott, ne törődjek semmivel, csak kössük meg a szerződést.

Pásztor János pedig megkötötte – hasonlóan a környék számos gazdájához. Ahogy viszont telt az idő, úgy érkeztek egyre kedvezőtlenebb hírek a felvásárlóról. Itt is késve teljesített, ott is tartozik. Amikor pedig elérkezett a betakarítás ideje, a gazdák egy része meggondolta magát – és ott adták el a terményt, ahol biztosak lehettek a kifizetésben is.

Nem úgy Pásztor János:
– Pedig rá is kérdeztem, hogy a szerződésen felüli részt is neki adjam-e, ki tudja-e majd fizetni. Persze, persze, hozzam csak azt is. Hát akkor voltam a hülye, amikor hittem neki.

– Mikorra lett volna esedékes az összeg?
– A szerződés a beszállítás után kilencvennapos fizetési határidőt engedélyezett neki, ami január végén járt le. Korábban azonban már december közepén fizetni szokott. Most december végére ígérte. Aztán az új év első napjaira. Akárhányszor hívjuk, mindig csak ígér. Most március végét.

– És azt is elmondta, miért nem fizet?
– Január közepén tartott a cégének, a bajai Chemical Marketingnek a székházában összejövetelt a gazdák számára. Itt a szemünkbe vágta, hogy mi tettük tönkre őt. Mármint azok a gazdák, akik a szerződésük ellenére nem szállítottak neki, ezért máshonnan drágábban kellett megvásárolnia a terményt, hogy teljesíteni tudja a nagykereskedők felé vállalt kötelezettségét.

– De azért más oknak is kell lennie, hiszen már korábban is akadozott a fizetéssel.
– Hát persze. Azt mondja, a bankok felbontották vele a szerződéseit, és most már minden befolyó pénzét lenyúlják.

A történet itt kezd bonyolultabbá válni, éppen ideje hát, hogy keressem a kapcsolatot Mihálovits Istvánnal. Ő pedig nem hajt el, perrel sem fenyegetődzik, ha a nevét le merem írni – ezek szokásos sajtóhárítási technikák azok részéről, akik hunyók egy ügyben –, hanem már a telefonban készséggel elismeri a sarát, sőt a fővárosban járva a szerkesztőségbe is bejön, hogy a saját nézőpontjából előadja a történetet.

– Mákkal is foglalkozott? – kérdezem a névjegykártyát forgatva, rajta a cégének, a Chemical Marketingnek a logója, egy mákgubó.
– A vetőmag és növényvédő szer forgalmazása mellett ezzel kezdte a Chemical Marketing 2001-ben.

A cég egyre több gazdával kötött szerződést, és már nem csak mákra. Mihálovits István földeket vásárolt a maga, a felesége és a kislánya nevére, valamint bérmunkát is vállalt – vagyis a szekér futott.

Ekkor, 2006-ban hozta meg az agrárvállalkozó az első hibás döntését. Ötvenszázalékos tulajdont vásárolt az Agrosziget Kft.-ben. A cég szintén mezőgazdasági kereskedelemmel, szolgáltatással foglalkozott és az övéké volt az egyik bajai kikötő, amit 150-200 millióból rendbe raktak és lett akkora kapacitásuk, amit nem tudtak kihasználni. Hiába ígértek alá a versenytársaknak, a szállítók nem álltak át hozzájuk. A Chemical Marketing tavaly szállt ki a kikötőből – vesztességgel.

Az igazán nagy bukta azonban egy másik vállalkozásuk, a dávodi szálloda és gyógyvizes fürdő. Korábbi tulajdonosa, stílusosan szólva, befürdött vele, ő pedig a felszámolótól vette meg 300 millióért. Költött rá még másfél milliárdot, abban a reményben, hogy a wellness részleg kialakítására és a fedett fürdő részre, ami ma már elengedhetetlen kelléke a jól menő szállodáknak, sikerül további kölcsönöket szereznie a bankoktól. Itt azonban meg kell szakítanom Mihálovits Istvánt:

– Mennyi köze volt a beruházáshoz Bajnai Gordonnak?
– Ismerem a szóbeszédet – mosolyodik el a vállalkozó. – Az igazság csupán annyi, hogy az előző miniszterelnök bajai származásúként évente néhányszor megfordult a fürdőben. Semmi több – sajnos.

– Sajnos?
– Úgy értem, sajnos egyetlen politikushoz sincs komoly kapcsolatom. Mert ha volna, nem itt tartanék, elhiheti nekem.

A fürdőre egyébként nem panaszkodik Mihálovits István, állítása szerint évente 80 ezer vendég fordul meg benne – 50-70 millió forintos nyereséget hagyva maga után.

Hanem a szálloda… Tízmilliót vitt el – havonta. Ezért „A komplexum technikai okok miatt zárva tart”, idézem magamban a bejáratra ragasztott feliratot szövegét, amit Dávodon járva másoltam a jegyzetfüzetembe. Nyitás majd valamikor a nyári strandszezonban. A miértre Mihálovits István imigyen válaszol:

– Időközben a Budapest Bank kiszállt az üzletből. Amerikai tulajdonosai ugyanis a válság idején úgy döntöttek, hogy idegenforgalomra nem szánnak pénzt.

Wellness nélkül pedig nem jön a vendég az isten háta mögé – a bank viszont könyörtelenül viszi a törlesztőrészletet. A vállalkozó pedig fizetett abból, amiből tudott – vagyis a gazdáktól átvett és továbbadott termények árából. Így fordulhatott elő, hogy 2009-ben már meg-megcsúszott a fizetéssel, mire a termelők kezdtek bizalmatlanná válni. Azt már rég elfelejtették, hogy Mihálovitscsal mindig lehetett tárgyalni, volt olyan év, amikor alacsony árakon kötöttek szerződést, s közben felment a termény ára, ő pedig magasabb árat fizetett, mint amennyit köteles lett volna.

Hiába azonban, a bizalmi tőke pillanatok alatt elolvad, a gazdák máshoz vitték a terményt. A vállalkozó pedig sem a hozzá hűséges gazdákat, sem a bankokat – a Budapest Bank mellett a Raiffeisen Bankkal és a Volksbankkal áll kapcsolatban – nem tudta fizetni. A pénzintézetek december elsejétől a cég számlájára befolyó összegeket kérdezés nélkül leemelik.

– Itt is hibáztam – ismeri el a vállalkozó. – Be sem kellett volna engednem őket a cég székhelyére, hogy átvizsgálják az iratokat. Mire a bíróság kimondja az igazukat, rég befolyik akkora összeg, amiből kifizetem a gazdákat.

Azok ellen viszont, akik a szerződés ellenére máshová vitték a terményeiket, a húszszázalékos kötbér megítéléséért indít eljárást. Ez által több százmillióra számít, ám a hozzá hűséges gazdákat a földalapú támogatásból még márciusban kifizeti, ígéri. A gazdák követelését időközben ugyanis átirányította a felesége által vezetett Bácschem Kft.-be.

– És most hogyan tovább?
– Erkölcsileg lenullázódtam a környék gazdái előtt, szerződést velem terményre, input anyagokra nem kötnek. A Chemical Marketing ellen pedig felszámolási eljárás indult – a vetőmag- műtrágya- és vegyszerforgalmazóknak ugyanis kétmilliárddal tartozik a cégem. Maradt a dávodi fürdő és szálloda. Ehhez keresek most befektetőt, felfejlesztem, és talpra állok – állítja meggyőződéssel.