Hegedűs a Hortobágyról

A legközelebbi szomszéd is legalább egy kilométer, de a nánási, polgári templomtorony sincs éppen a közelben. Az előbbi vagy öt, a másik meg legalább tíz kilométer ide, s közben a nagy üresség. Csak messze-messze egy-egy kis facsoport, távol, már majdnem a láthatáron valami szürkéskék erdő, előttünk meg egy betonoszlop, rajta fészek, kelepelő gólyapár.

– Na, hol látni ilyet a városban? Megérti már, miért szeretem én a pusztát?
A Nicki-réten épült tanyája udvarán állunk, juhaklok, ólak, gépszínek között, körülöttünk meg a nagy semmi. De az a nagy semmi olyan gyönyörű zöld, hogy az embernek kedve lenne kisbárány módjára szökellni benne. Nem csoda, hogy Erdei Mihály nem vágyik a városba. Pedig van nekik ott is nagy házuk, de Nánásra csak akkor megy, ha unokát akar látni vagy ha adót kell fizetni. A felesége gyakrabban, de hát ő asszony, meg autót vezetni is szeret.

Az Erdei família régi híres pásztordinasztia, házigazdánk se akart soha más lenni, mint juhász. Pont huszonöt éve vették meg ezt a tanyát, előtte laktak sokfele. Még nádkunyhóban is, ha vihar támadt, attól kellett félni, mindjárt felkapja, elrepíti. Ám ez a tanya se úgy nézett ki, mint most!

– Amíg kint etettem a jószágot, bent a patkány megette a reggelimet. Na, akkor eldöntöttem, hogy jöjjön a beton. Azon rágja át magát a patkány!
Ma már a tanya egy igazi „farm”, új, erős épületekkel és majd’ egy kilométeres leaszfaltozott bekötőúttal. Maszek – egy kisebb vagyonba került, de taposott ő már elég sarat.

De azért ne higgyük, hogy most nekiáll panaszkodni az elmúlt évtizedekre! Szép évek voltak azok, igaz, kicsit küzdelmes évek. Mikor elkezdte az önálló életet, jöttek a téeszek, beszűkült a határ. Hatvanhétig sikerült megőriznie a maszekságát, akkor azonban belépett a szövetkezetbe. De csak négy évig, mert utána majd másfél évtizeden át Hajdúnánás tanácsi kospásztora volt. Azt ne várják, hogy elmagyarázzam, mi is a feladata a kospásztornak, arra most nincs hely meg idő, elégedjünk meg annyival, hogy nyolcvankettő után megint a téeszben találjuk, ám akkor már kétszázötven saját juhot is legeltetett.

Nem aratott vele osztatlan elismerést. Az elnök azt morogta, hogy Erdei elvtársnak már nem is háztáji juha, hanem háztáji falkája van. Mire ő azt felelte: „Az én lányom is szeretne olyan cipőben járni, mint a magáé.” Ez persze nem tetszett a főnöknek, le is akarta váltani a kospásztori tisztségből, de erre Erdei elvtárs összehúzta a szemét. „Akkor leszek én tehenész, ha maga lesz a váltóm!” Ezzel aztán ki is telt az esztendő, de nem nagyon fájt a szíve a téesz után. Hamarosan megvette a tanyát, s hozzáfogott építkezni. Igaz, akkor még nem volt saját földje, de a tarlókon megengedték, hogy legeltessen. A hegedűjének köszönhette mindezt.

Erdei Mihály ugyanis nemcsak ismert pásztor, de híres muzsikus is, a Hortobágy talán leghíresebb hegedűse, aki a nagy tekintélyű prímástól, Siket Lajcsitól tanulta a mesterséget. Ilyenkor egy tanyán ezer a teendő, ellik a juh, béget a bárány, szántani kéne, vetni – de mikor elkapja az embert a muzsikálhatnék, akkor be kell menni a házba, ránézni a krónikásra, hogy döntse el, melyik hegedű hangjára kíváncsi. Mert van kettő. Legyen a régebbi, feleli a krónikás, és a hetvennégy évesen is életerős – igaz, egy kicsit fullad, meg a dereka is fáj –, kérges kezű férfi elővesz egy elegáns kis hegedűt a tokból, és leheletfinoman játszani kezd. Halkan dünnyög is hozzá: „Nem tudom, az életemet hol rontottam én el…”
– Tetszett? – kérdezi később, aztán arról mesél, hogy őt már gyermekkorában megbabonázta a muzsika.

De a szintén pásztor apja nem őt, hanem a Jancsi testvérét taníttatta. Az viszont nem nagyon szerette a hegedűt, kézbe vette hát ő. Nagy tehetsége volt hozzá.
– Egyszer épp ugrattam felfele a békát a fűzfán, vagyis azt húztam, hogy kecskebéka felmászott a fűzfára, s azt mondja apám a szegény jó anyámnak: ezen a Jancsi fiún csak meglátszik, hogy muzsikálni tanul! Erre anyám: mit szólnál, ha Miska volna? Attól kezdve szabad volt előttem a zene. Isten tudja, hány lakodalmat, mulatságot muzsikáltam át, a juhok mellett ez volt az életem – mondja, aztán nekifog megint a „Nem tudom az életemet…”-hez.
Aminek persze a valósághoz semmi köze. Hiszen ha valaki, hát ő valóban megtalálta az élet értelmét.