Halálos hódolat

Híres festmények másolatai egyáltalán nem ritkák, a Benczúr-kép azonban egyedülálló. A mérete is, a története is. A Millenniumi hódolat című eredeti képet a magyar akadémikus festészet talán legnagyobb alakja több mint egy évtizeden át festette. 1907-ben készült el vele, a fél világ a csodájára járt, de aztán jött a II. világháború, s elpusztult. Egyedül egy halvány színvázlat maradt utána, amit most a nyíregyházi múzeumban őriznek. A Szentpéteri-féle olajkép viszont igazi, kész, befejezett festmény, története egy szebbre-jobbra törekvő szabolcsi paraszt-polgár család életébe is bepillantást enged.

– Ezerkilencszázharmincnyolc elején egy Balogh Miklós nevű fiatalember kopogtatott be nagyszüleim nagyhalászi portáján – meséli Szentpéteri doktor. – Bemutatkozáskor elmondta, hogy apátlan-anyátlan árva, a szülei, testvérei odavesztek az első világháborúban. Szegényes vagyonkája hátára vetett batyujába belefért: némi ruha, ecsetek, festékek. Egyenesen nagyanyámhoz fordult, mondván neki: „Hallottam, Juszti néni, hogy maga nagyon szereti a szép dolgokat. Adjon nekem egy vég vásznat, s festek egy szép képet.”

A nagymama azonban szépérzé­kéhez hasonlóan kellő óvatossággal is rendelkezett. „Kapsz előbb fiam egy kis darab vásznat, lefestel engem, s ha a kép nekem is tetszik, megkapod a vég vásznat” – felelte. A kép pompásan sikerült – az öregek halála után az egyik lányunokához, Pestre vándorolt –, ezt követően a festő meg is kapta a vég vásznat, amit téli estéken a mama szőtt. Miklósnak csupán annyi kérése volt, hadd költözhessen fel a padlásra, s kapjon gyertyákat, petrólámpát, hogy a nyugodt éjjeli órákat is kihasználhassa. A reggelit, ebédet, vacsorát is felvitték neki a padra, de az étek szinte mindig érintetlen maradt.

A huszonkilenc éves autodidakta festő teljesen emlékezetből dolgozott, csak nagy ritkán vett elő egy megsárgult, szakadozott szélű papírt, feltehetőleg az eredeti kép megviselt reprodukcióját.

– Nagyanyám elmondása szerint önkívületi állapotban, teljes révületben alkotott. Néhány hét alatt el is készült a mű, de a festő nem élte túl a nagy munkát. Nagyanyám az egyik reggel holtan találta a kép mellett Miklóst, akinek már arra sem volt ereje, hogy az 1939-es dátum után a pontot odategye. Nagyszüleim tisztességgel eltemették, Nagyhalász régi temetőjében ma is ott nyugszik nagyapám és a 31 évesen hősi halált halt Bertalan nagybátyám mellett. A festmény időközben a különféle magángyűjtők, múzeumok tudomására jutott, s komoly ajánlatokat tettek. Voltak, akik a kor s a rendszer Mercedesét, egy igazi Csajka gépkocsit ajánlottak érte, nagyanyám azonban visszautasított mindent. A festményt a tisztaszobában őrizte, ahová az ő engedélye nélkül senki nem léphetett. Ágya a szobaajtó előtt állt, a kulcsot pedig állandóan magánál tartotta.

Jóska barátom is már leszerelt katona és egyetemet végzett agrármérnök volt, mikor először láthatta teljes pompájában a képet, s a tisztaszoba egyéb kincseit. Leendő apósával, menyasszonyával volt látogatóban, mikor a mama arrébb rakatta az ágyát, és surczsebéből kivette a közben feketére vénült kulcsot. A látogatók földbe gyökerezett lábbal bámultak, de nem sokáig. A mama pár perc után bezárta az ajtót, s helyére húzatta az ágyát…

Kilencvenévesen halt meg, akkor örökölte meg barátom a képet. Ritka szerencsés ember, aki gyönyörködhet benne.