Jó szomszédság magyar erény?

Géza bácsi és Lujza néni az utca két végén és két oldalán lakik, a két ház között feszül az utca információs tengelye. Géza bácsi polgárőr, rendszeresen részt vesz a városrész dolgaiban, legyen szó vagyonvédelemről vagy utcabálszervezésről, de persze egy-egy bográcsozásra is bármikor hajlandó. Lujza néni dundi, nyugdíjas óvónő, aki vigyorogva kerékpározik az utcán, és bármikor hajlandó megállni egy kis beszélgetésre. A stabilitást biztosító harmadik kerék Hajnika, az asszisztens, aki alkalomadtán Mikulásnak is beöltözik, és körbejár az utcában, szaloncukrot potyogtatva, röhögtetve a nyugdíjasokat. Rajtuk kívül vannak azok az utcában, akik maguk nem kezdeményeznek semmit, de értékelik és viszonozzák a kedves gesztusokat, törekszenek arra, hogy a jó viszony megmaradjon. Végül vannak azok, akik úgy gondolják, nem kell különösebben zavartatni magukat attól, hogy a közelükben mások is laknak; a szomszédsággal ápolt jó kapcsolatot már nem tekintik társadalmi kötelezettségnek, egyszerűen próbálnak olyan magas kerítést építeni, amekkorát bírnak. Aztán ha átmászik rajta a szomszéd kutyája, és megeszi a pörkölthúst, a reklamációt lehet azzal kezdeni, hogy jó napot kívánok, én vagyok a szomszéd.

Talán ez utóbbiaknak szólna a francia mintára idén először Magyarországon is megrendezett szomszédünnep. A kilencvenes évek végén Párizs tizenhetedik kerületében egy Atanase Perifan nevű képviselő által elindított programsorozatot az a felismerés ihlette, hogy az emberek egyre inkább bezárkóznak, és így a szomszédok létét egyre inkább teherként élik meg. Pedig ha felfedeznék, hogy a szomszéd is ember, talán még hasznát is vehetnék, mint a főkönyvelő Géza bácsinak, aki tudja, miként kell nehéz tárgyakat mozgatni két ember és egy gurtni segítségével, utána pedig egy hideg sör mellett derűsen kvaterkázni. No, persze a dologhoz hozzátartozik az is, hogy ha a főkönyvelő – ami ritkaság – ért a metszéshez, akkor legközelebb már nem farolhat ki Géza bácsi kérése elől, hogy mutassa meg, mit csináljon a gyümölcsfájával. A közös metszést pedig újfent sörözés követi, miközben a főkönyvelő értékes információkkal gazdagodhat a polgárőrök, a nyugdíjas óvónők, illetve valamennyi utcabeli életének apró-cseprő dolgairól. Ezzel is erősítve a helyi közösségeket, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Tegyük hozzá, hogy Franciaországban a szomszédünnepet nagyvárosi környezetre találták ki, ahol a külvárosi panelokban rengeteg, egymástól idegenkedő náció keveredik. A rendezvény sikeresnek bizonyult – a galloknál lassan mindenre van külön nap, a frankofóniától a film-színház-muzsikáig –, már az első évben tízezren vettek rajta részt, a második évben az egész országra kiterjesztették. 2003-ban elsőként Belgium vette át az ötletet, majd egyre több országban terjedt el a rendezvény, Törökországtól Kanadáig.

Magyarországon a Hungarofest Nonprofit Kft. igyekezett megindítani a folyamatot: a sikeres tavalyi pécsi próbaüzem után most országosan arra biztatták a népeket, hogy szervezzenek mindenféle összeröffenést az utcájukban, közvetlen lakókörnyezetükben. Mindehhez néhány apróságot tudtak központilag hozzáadni: legelőször is tanácsokat, hogyan hívjuk össze a szomszédságot. Azután plakátokat, amelyeket már csak ki kellett nyomtatni, és elhelyezni a megfelelően frekventált helyekre, így értesítve az érdekelteket a rendezvényről. Végül a szervezők a saját rendezvényüket regisztráltathatták a honlapon.

Igyekeztünk kerülni azokat az összeröffenéseket, amelyeket az önkormányzat vagy általunk régóta ismert, aktív civil szervezet hozott létre: valódi, egymással ismerkedő szomszédokat akartunk látni. Ilyen rendezvényt a vizsgált területen nem sikerült felfedezni. Sok helyről már előre megkaptuk azt a választ, hogy a szomszédság nem volt vevő a kezdeményezésre, így érdeklődés hiányában az ünnep elmarad. Ezért végül mégis „ráfanyalodtunk” az önkormányzati hepajokra, amelyekkel semmi bajunk nem volt, azonkívül, hogy a szokásos sémát követték: a hivatal szervez, a családok kivonulnak, leülnek együtt a sörpadra, isznak valamit, esznek valamit, oszt hazamennek.

Persze ki tudja, időközben hány Géza bácsi ült össze a szomszéd főkönyvelővel. Hiszen az ilyesmit vajmi ritkán regisztrálják.