Tíznapos mennyország

Püspök, államtitkár, nevelők, önkéntesek és állami gondoskodásban élő gyerekek közös focimeccsel nyitották meg az alapítvány táborát. Az idén a szokásosnál is nagyobb sajtóérdeklődés mellett indult a tábor, miután a Szeged-csanádi Egyházmegye több megyében is átvette a gyermekvédelmi intézmények működtetését, és igazgatónak az Ágota Alapítvány vezetőjét, Kothencz Jánost tette meg. Így a tábor megnyitóján a szokásosnál több protokollvendég jelent meg, akik számára Kothencz nyilvánvalóvá tette: nem úszhatják meg beszédekkel, a gyerekekkel való valódi kommunikáció egyetlen lehetséges formája a közös játék.

Kothencz szenvedélyes, karizmatikus figura, aki maga is állami gondozásban nőtt fel, és életét tette arra, hogy ha máshogy nem megy, módszereiben megújítsa a fásult, közönyös, ezer sebből vérző rendszert. Ennek csak egyik eleme az évente megrendezett tábor, ahol a játékok mellett kiscsoportos foglalkozásokon vitatják meg a gyerekek számára legfontosabb témákat.

– Könnyebb itt, mint otthon. Senki nem a tökös gyereket adja, hogy gyere ide, betöröm az arcodat, hanem normálisan lehet kommunikálni – így fogalmazza meg egy tizenöt éves bácsalmási fiú, Dávid, mit élvez legjobban a táborban. A srác a programok közül a szigorúan füst- és alkoholmentes diszkót emeli ki.
– Itt többet beszélgetnek velünk – ezt pedig a tizenhét éves Kitti mondja.
– Hetekig nem aludtam, mielőtt kikerültem az intézetből. Nagyon féltem, nem sok felvilágosítást kaptunk, hogy milyen a kinti világ – meséli a huszonhét éves Rékasi Julianna, aki maga is állami gondoskodásban nőtt fel, és most önkéntesként vesz részt az alapítvány munkájában. – Az volt a fontos, hogy beszélgettek és megértették velem, hogy én is érek valamit.

Nehéz leírni a tábor hangulatát: versenyek és vetélkedők, nagy beszélgetések és közös kurjongatás. A versenyeknek nyilvánvalóan az a céljuk, hogy minél többen nyerjenek rajtuk: a gyerekek szomjaznak a jó szóra. Kothencz Jánossal csendesen körbesétálunk – a tábornak ebben a szakaszában, amikor már lezajlottak az apró „viharzások”, bensőséges, védett hangulata lesz, már nemigen engednek be külsősöket. Nemcsak a gyerekek érdekesek – amint a védekező tartózkodás és a kitárulkozni vágyás fura elegyével küszködnek –, hanem az önkéntesek is. Van köztük hentes, a szakmáját éppen újragondoló nevelőtanár, és egy sereg volt állami gondozott fiatal.

– Irányt kell mutatni – fogalmazza meg Fehér Mihály önkéntes a feladatukat – mi az, ami előttük áll, mi az, amiből erőt tudnak meríteni, mi az, ami akadály lehet. Mintát kell mutatni, mi az, ami jó, és azt hogyan kell megbecsülni. Egy olyan nevelőnek, aki családban nőtt fel, mindig mondhatják azt a gyerekek, hogy te könnyen beszélsz, nem tudod, mit élünk át. Egy fokkal hitelesebb lehet számukra valaki, aki ugyanabban a helyzetben volt, amiben ők most. Én tizenhét évesen jártam ebben a táborban először, most érettségiztem, és szociális területen akarok továbbtanulni. És tudom, hogy ez a tíznapos mennyország mindig visszavár.