Leporolt kincsek garmadája

Dobpergés vezeti be a szokásos déli árverést az egri régiségvásáron. Aki jól licitál, esetleg viharlámpával, Napóleon-portrés sörnyitóval, antik borsdarálóval vagy kakast formázó kolomppal térhet haza.

– Senki többet! Harmadszor. A tízforintos kikiáltási árról indult Zsolnay-tál 1600 forintért talált gazdára – közli az árverést vezető, s jöhet a következő tárgy.

– Évtizedekig az Ecseri piac volt a régiséggyűjtők legfőbb „vadászterülete”, majd a pécsi vásártéren vertek tanyát az árusok. Az utóbbi évtizedben számos vidéki városban – például Miskolcon, Győrben, Debrecenben, Nyíregyházán – kaptak rá a dolog ízére, sőt a falvakban is egyre több bolhapiacot hirdetnek – magyarázza Galyó Béla, a lelkes egri szervező. Civilben épületgépész, de a gyűjtőszenvedély vírusa alaposan megfertőzte. Úgy kezdődött, hogy egy idős néni nem tudott neki fizetni a javításért, ezért lekapott egy szentképet a falról, s azt nyomta a kezébe munkadíj gyanánt. Az első régiség aztán hozta a többit – ezt a kórt könnyű elkapni, s a gyógyulás reménytelen. Galyó Béla eltökélte, hogy összehozza az ország leghangulatosabb régiségvásárát Egerben.

Kereskedő egyik napról a másikra is lehet az ember. Ez azonban nem kenyérbolt, itt érteni kell a dologhoz – bizonygatják az árusok. Legtöbbjük megszállott gyűjtő, aki az igazán ritka darabokat megtartja magának. Egy aszalói férfi elárulja, hogy otthon már tenyérnyi hely sincs a nappali falán, úgy teleaggatta festményekkel: egyiken Mária a szent gyermekkel, másikon egy ökrös szekér. Miskolci „kollégája” bólogat, rajta is úgy elhatalmasodott e szenvedély, hogy mára antik tárgyakkal zsúfolta tele a lakását. Akad persze, aki csak az otthon talált értékeket hozza ki – próba, szerencse alapon. Egy öregúr például abban reménykedik, hamar gazdára talál az 1957-es Munkás-Paraszt Hatalomért emlékérme, idős nénik meg féltve őrzött dísztárgyaikat tennék pénzzé.

– Régi csipkéket, hímzett terítőket hoztam, meg porcelánbabákat, amiket a padláson találtunk. Valamelyik tárgy még a nagymamámé volt – mutatja a hetvenéves Borbás Sándorné. A dörzsölt vevők közül sokan esküsznek rá, hogy a legnagyobb kincsekre sokszor épp azoknál az idős asszonyoknál bukkan az ember, akik rokonaik hagyatékából hoznak ki egy-egy ritka darabot. A régiségvásárok nemcsak az árusokat vonzzák az ország minden tájáról, de a „prédára éhes” gyűjtőket is, akik szemükben vad fénnyel róják a köröket. Némelyik a szigorú hozzáértőt adja, mások bájolognak az eladóval, csak sikerüljön a felére lealkudni egy-egy porcelánnipp, vízözön előtti fényképezőgép vagy ódon szódásszifon árát. Ilyenkor néha a tolvaj lesz a nevető harmadik.

– Sajnos felbukkan itt néhány zsivány, a múltkor is elcsórtak az asztalról egy háromezer forintot érő pipát – morgolódik egy árus, aki Budapestről érkezett. A nyugdíja mellett már tíz éve vásározik. Szigorúan csak a pénzgyűjtés érdekli, nem foglalkozik rizikós dolgokkal. – Festménnyel sosem bajlódom, ugyanis sok hamisítvány forog a piacon – magyarázza. Ennek ellenére akadt már nagy fogása: egyszer egy aluljáróban odatántorgott mellé egy csöves, és felajánlott neki egy akvarellt kétszáz forintért. Utólag kiderült, az a festmény kétszáznegyvenezret ér. Nem is adta el senkinek.