Verhetetlen cigányok

– Tényleg egyedüli a világon a magyar cigányválogatott?
– Érdekes módon másnak nem jutott eszébe, hogy roma focistákból verbuváljon csapatot. Engem is kinevettek, amikor 1992-ben elkezdtem szervezni. Előbb létrehoztam a Farkas János Alapítványt, majd országjáró körútra indultam, hogy körbenézzek a cigány gyerekek között, lényegében tehetségkutatót tartottam. Aztán levelet írtam több európai országba, felvázoltam az elképzeléseimet. Egyedül a csehek labdarúgó-szövetségének főtitkára fogadott. Azt kérdezte, miért akarom én ennyire a válogatottat. Azért, hogy találkozhassunk a tőlünk távolabb élőkkel és tanulhassunk egymástól, válaszoltam. Ezenkívül a sport tartást ad, emberré formál. A főtitkár csak mosolygott és sok szerencsét kívánt. Mindenféle támogatás nélkül náluk is megszerveztem a csapatot: az első szóra összeálltak a cigányok, meg is mérkőztünk velük. Ezután további tizennégy országban cselekedtem hasonlóan.

– Hol volt a legnagyobb ellenállás?
– Idehaza. Aki értelmes dolgokkal akar foglalkozni, azt megpróbálják ellehetetleníteni. De szerencsére olyan is akadt, aki mellém állt. Például Puskás Öcsi. És az MLSZ akkori elnöke, Benkő Laci bácsi is segítő kezet nyújtott. Amikor elmondtam neki a terveimet, kicsordult a könny a szeméből. Talán azért érzékenyült el, mert az első felesége cigány származású volt, jól tudta, hogy miről beszélek. Puskással válogattuk a csapatot. Kiszemelte magának a magas srácokat, nekem meg maradtak a kicsik. Képzelheti, milyen furán néztek ki, mikor egymás ellen játszottak. És 3-2-re megvertük a langalétákat! Öcsi bácsi feldühödten kergetett a pályán, azt kiabálta: „Állj meg, cigánygyerek, szétrúgom a p...at!” Mire megálltam, elszállt a haragja, megöleltük egymást. Ünnepélyes „alakuló ülésünket” 1995. március 15-én tartottuk Balassagyarmaton. Az ország minden szegletéből zarándokoltak ide a romák, mintha búcsúba jöttek volna.

– Nem tudták önt elgáncsolni. Konok ember?
– Az vagyok. Amit elhatározok, azt véghezviszem. A magyar cigányválogatott kezdettől fogva a szívem csücske. Az összetartáson túl azt is jelképezi, hogy tartozunk valahová. Nekünk, cigányoknak nincs anyaországunk, őseink vándoréletet éltek. Magyarországon azonban magyarok vagyunk. Örülök annak, hogy az én megszállottságom a focistákra is átszáll. Első meccsünket az osztrákokkal játszottuk, óriási felhajtás volt körülöttünk. Tizennyolc gólt rúgtunk nekik! Amikor mentünk vacsorázni, a vendéglőt zárva találtuk. Bekopogtunk, mire kijött egy magyar ruhás asszony, és közölte velünk: az osztrák cigánycsapat úgy megorrolt ránk a csúfos vereség miatt, hogy megtiltották a kiszolgálásunkat. Büszkék voltunk rá, bár éhesek maradtunk. Hazafelé jövet aztán Szombathelyen vacsoráztunk meg.

– Mindegyik győzelmük ilyen emlékezetes?
– Hamar megtelne egy könyv a sztorikkal. Az se volt semmi, amikor a brazilokat legyőztük, sőt még a Copacabana lábteniszpartijait is megnyertük. Játszottunk a svájci gárda csapatával, amit XVI. Benedek pápának köszönhetünk. Tudtam, hogy külföldre nem utaznak, főleg nem focizni, úgyhogy a pápai audiencián rögtönöztem. Azt kérdeztem a szentatyától, hogy eljöhetne-e a gárda hozzánk egy barátságos mérkőzésre. „Verjétek el őket!” – mondta többször is. Én pedig azt kértem tőle, adja szavát, hogy Budapestre utazhatnak. Ezt azért tartottam fontosnak, mert tudtam, idehaza egy magas egyházi személyiség meg akarta akadályozni a tervemet. De nem sikerült neki. A gárdisták eljöttek, mi pedig megvertük őket, ahogy azt a pápa kérte.

– Merre jártak a világban?
– Negyvenhárom országban játszottunk. Száztizenhét mérkőzésnél tartunk, ebből száztizennégyet megnyertünk, két döntetlenünk és egy vereségünk van. Ez utóbbiról annyit: Lipanyban kaptunk ki a szlovákoktól. Az 1997-es árvízben harminckilenc cigány család veszett oda, a túlélőknek akartunk segíteni. Összegyűjtöttünk nekik ötvenezer cseh koronát. A meccs ideje alatt végig zuhogott az eső, dörgött, villámlott. Sokáig vezettünk, végül hagytuk, hogy az ellenfél kiegyenlítsen, pedig simán győzhettünk volna.

– Szuggerálja a „fiait” a pálya széléről?
– Több edzőtől hallottam, hogy a gyerekek ná­lam úgy hajtanak, mintha az életük múlna rajta, amikor pedig visszatérnek az anyacsapatukhoz, alábbhagy a küzdőszellem. Nem kell nagy titokra gondolni. Csupán arról van szó, hogy olyannak kell őket elfogadni, amilyenek, és a pályán kívül is meg kell tenni értük mindent. Bemelegítéskor egyenként odamegyek hozzájuk, megfogom a vállukat és azt mondom nekik: jobbak vagytok a társaitoknál, segítsétek egymást, akkor is, ha hibáztok. Meccs után nem szoktam dicséretet osztogatni, senkit nem kiáltok ki sztárnak. Elvégeztük a dolgunkat – s ennyi.

– Keményen bánik velük?
– Akkor is rájuk olvasom a hibáikat, ha jól futballoztak. A végén azon csodálkoznak, hogy a csudába tudom visszaidézni percről percre a meccset. Néha odaszaladok a partvonalhoz, csak felemelem a mutatóujjam és mindent értenek belőle. Az évek során több játékosunk szerződött profi klubhoz, sőt külföldre is. Rendes kerékvágásba került az életük, munkahelyük lett, tanulhattak, tehetségesnek tartják őket. Nekik sikerült kiemelkedni a cigánysorból – miért ne sikerülne ez az utódaiknak is?!

– Igaz, hogy még azt is megszervezte, hogy cigányok és rendőrök egymás ellen játsszanak?
– Ez akkor történt, amikor az ORFK-nál dolgoztam. Nem nézhettem tétlenül az értelmetlen rendőr–cigány küzdelmet. Ha egy cigány gyerek meglátott egy rendőrt, azonnal futásnak eredt, de azt egyikük sem tudta, mire ez a hajsza. Aztán a focipályán egyszer csak összebarátkoztak. A Honvédelmi Minisztériumnál eltöltött éveim alatt sokat hallottam a bőrfejűekről. Mindenki rettegett tőlük, én meg úgy gondoltam, közelíteni kell hozzájuk. Focimeccseket szerveztem a laktanyákban, ahol cigányok és bőrfejűek mérkőztek meg egymással. Nehéz elhinni, de egyszer sem történt balhé!

– Jól gondolom, hogy a titok nyitja a megszólításban, a beszélgetésben, a mások problémái iránti fogékonyságban rejlik?
– Hagyni kell, hogy kibeszéljék magukból, ami foglalkoztatja őket. Ha ez megtörtént, utána jöhet a következő lépés, melynek során nem a rossz, hanem a jó dolgokat kell erősíteni bennük.

– Ezt teszi a gyöngyöspatai cigányokkal is?
– Ott születtem, hallgatnak rám. Hősöknek tartom őket, akik visszaadták az ország becsületét. Hál’ istennek nem lett nagyobb baj. Sikerült elérni, hogy a Magyar Gárda már nem masírozik a falvakban. Sokat segítettem a gyöngyöspataiaknak, állandó telefonkapcsolatban voltam velük, amikor csak tehettem, a helyszínre utaztam. Azt mondtam nekik, ne menjenek ki az utcára, ne kerüljenek összetűzésbe senkivel. Szerencsétlen, kiszolgáltatott emberek ők, politikai nyomásra cselekedtek, médiaszínjáték áldozatai lettek. Én ismerem a valóságot, hiszen sokáig ott éltem köztük, a magyarok és a cigányok soha nem viszálykodtak.

– Hogyan éltek az ánti világban?
– Vittem őket országjárásra. Hogy legyen munkájuk, 1974-ben létesítettem egy üzemet a faluban. Ekkoriban majdnem börtönbe kerültem, öt évet akartak rám húzni bujtogatásért, lázításért. Egy november 7-i ünnepségen hétszáz ember előtt Le a sovinisztákkal! helyett Le a kommunistákkal!-t mondtam. Ahogy ránéztem az első sorban ülő elvtársakra, más nem is juthatott eszembe. Hatalmas balhé lett belőle! Nagyapám felment a pártközpontba kimenteni, hogy az ő unokája nem bűnöző. Mindig vakmerő és bátor voltam. Azt hangoztattam, csak akkor megyünk választani, ha a cigányok is bejutnak a tanácsba. Legyen a telepen út, ivóvíz, közös WC, a gyerekeknek meg napközi. Ezeket meg is tudtam valósítani, mert a börtönt megúsztam.

– Segélyeket oszt vöröskeresztes önkéntesként, a beregszászi polgármester tanácsadójaként a határon túli romákat is támogatja. Megéri?
– Szeretnek az emberek, és ez minden pénznél többet ér. Hihetetlen nyugalom van a lelkemben.

– Azt mondják, ön a „futball cigánybárója”…
– Nem báró vagyok én, hanem szolga.