Virul Herend rózsája

Nemigen csodálkozunk azon, hogy a kínai porcelánkészítés titkát 300 éve német alkimisták próbálták kifürkészni. Ma is boszorkányságnak tűnik, hogyan lesz az olyan prózai alapanyagokból, mint a kaolin, a földpát és a kvarc meg némi víz, végül elegáns és finom hófehér porcelán, az ünnepi asztal éke. A herendi gyár kis manufaktúrájában megleshettük a varázslatot. Kezdve onnan, hogy a palacsintatésztára hajazó, csomómentes masszát gipszformákba öntik, egészen addig, mígnem a festők aprólékos műgonddal elkészítik a díszítményt. Megnézhettük, hogyan válik a korongra helyezett hubliból, masszabábból mondjuk szép formájú tányér.

A bemutató korongos, Csáfordi Zsuzsanna 35 éve begyakorlott mozdulatai olyan egyszerűek és magától értetődőek, hogy már-már azt hinnénk, ha marokra fognánk a puha és rugalmas masszát, magunk is pont így csinálnánk. Aki azon kapja magát, hogy legszívesebben itt ragadna a szépséges „fehér arany” fennkölt világában, jobb, ha előbb tanácsot kér Zimmermann Irmától. Neki már 40 éves rutin vezeti a kezét, hajszálpontosan. Éppen az áttört, úgynevezett walesi mintát lyuggatja a bőrkemény állapotú porcelánba. Itt tévedhetetlennek kell lenni, a kétélű acélkés sosem csúszhat meg, mert akkor égetéskor tönkremegy az egész – magyarázza. Egy kisebb darab – például a teát sokáig melegen tartó, dupla falú csésze – nagyjából 1400 áttörést kíván, és jó nyolc óra alatt készül el. Ám a mesterművek vagy bravúrdarabok – amilyen például a múzeumban megcsodálható kosfejes váza, amin 3500 apró kis vágást ejtettek – már férfias kihívást jelentenek, így ezeket többnyire nem a nőkre bízzák. A kosárfonás sem a kezdők elfoglaltsága – kifinomult arányérzéket követel. Egy kicsi kosárkához nem kevesebb, mint hat méter hosszú, fáradhatatlanul hajtogatott halványzöld szálmassza szükségeltetik.

Ha felfedeznénk magunkban az „őstehetséget”, pár perc alatt megtanulhatunk itt rózsát készíteni: 7-9 vagy 11 szirmot illeszthetünk össze óvatosan, olajos kézzel, míg „kinyílik” a virág. Esetleg egész napos kurzuson sajátíthatjuk el a festés alapfogásait – ez a kivételes élmény többnyire japán turistáknak jut osztályrészül.

A porcelánfestőknél egyetlen komoly tabu akad: a saját, bevált mókusszőr ecsetjüket egymásnak sem adják kölcsön. A régi öregek még esküdtek arra, hogy az ecset nyeléhez a kecskerágó gallya a legjobb, és megesett, hogy maguk keresték meg hozzá a megfelelő bokrot. Nemcsak kézügyesség, rajzkészség, de kifogyhatatlan türelem is kell ehhez a munkához, és majdnem olyan fontos a biztos kéz, akár a sebészeknek.

– Egy kiadós otthoni gereblyézés vagy ablaktisztítás után bizony elgémberednek és nehezen engedelmeskednek az ujjaink – meséli Plechinger Istvánné, akit a lánya is követett a porcelánfestő szakmában. Az asszony a minta finom részleteit rajzolja elő acéltollal. Közben magyarázza: a legnagyobb figyelmet a dúsgazdag olasz kereskedőcsalád nevét viselő Tupini-minta követeli – egyetlen lapostányér díszítésében három nap munkája fekszik.

Ha kifaggatjuk a kis manufaktúrában szorgoskodó nőket, melyik a kedvenc díszítményük, mind másra szavaznak, akárcsak a vásárlók. Akad, akinek az idén 160. „születésnapját” ünneplő Viktória a szíve csücske – máig ez a legnépszerűbb herendi motívum. A bájos lepkés-bazsarózsás mintájú készletet először az 1851-es londoni világkiállításon mutatta be a „herendi gyárnok”, Fischer Mór. Olyannyira elnyerte az angol királynő tetszését, hogy rendelt is belőle – így lett ő a névadója. Mi sem természetesebb, hogy a brit hercegi pár, Kate Middleton és Vilmos herceg esküvőjére is e minta modern változatával díszített, 45 darabos étkészletet küldtek a herendiek nászajándékba. Sokan a 150 éves Rothschild-mintára esküsznek. A madaras díszítményt a legenda szerint az ihlette, hogy Rothschild bárónő egyszer elveszítette az arany nyakláncát, és az inasokat vádolták a tolvajlással. Az ékszert aztán odakinn a kertben, az énekesmadarak közt találták meg, egy ágra vetve.

►

A kincsestárnak is beillő porcelántörténeti múzeumban minden darab mesélhetne egy-egy epizódot az alapítás óta eltelt több mint 185 évről. 1843-ban például gyújtogatás miatt tűz ütött ki a manufaktúrában. A recsegve-ropogva égő padlásról aláhullottak a porcelánok, amiket az asszonyok a kötényükkel próbáltak felfogni. A megrázó tűzeset látványát a gyár fénykorát jegyző tulajdonos, Fischer Mór porcelánfestői meg is örökítették egy jókora tányéron.

A kiállított tárgyak a históriát idézik: híres arisztokrata megrendelők és megajándékozottak neve sorjázik mellettük. Jókai Mór például, aki Kakas Márton névvel írta cikkeit a Vasárnapi Újságba, 1858-ban stílszerűen egy olyan porcelánkakast kapott a gyártulajdonostól, amelyik a csőrében egy gyöngyszemet tart. Láthatjuk a budai királyi palota étkészletét is a puritán ízléséről híres Ferenc József monogramjával.

Nem hiányozhat a tárlóból Déryné Széppataki Róza, a híres operaprimadonna alakja sem, hiszen ez az egyik legismertebb herendi figura. „Déryné ifiasszony” vonásait az ünnepelt színésznőről, Bajor Giziről formázták. Az eredeti köztéri szobrot, melyet Ligeti Miklós készített, a főváros II. világháborús ostroma alatt egy gránátszilánk lefejezte. Lám, a csinos porcelánalak mindezt túlélte! A megsérült köztéri szobor új, fehér márvány másolatát tavaly ősszel avatták fel a Horváth-kertben, Budán. Elkészítéséhez a herendi manufaktúrától kértek segítséget.

A porcelánt minden korszak megpróbálta a maga formájára gyúrni. Az ötvenes években fényűzési adóval sújtották e „finomkodó” tárgyakat. Bármily meglepő, Rákosi Mátyásné a maga módján felkarolta e műfajt. A jakut származású Fenya Fjodorovna Kornyilova az Iparművészeti Főiskolán porcelán szakon diplomázott. Herenden két teáskészletet is festett: az egyiket az inotai és a tiszalöki erőmű, valamint a Szabadság-szobor vörös zászlókkal ékített képével díszítette. A másikat szerencsére vidám kankalinokkal.

Herend becsét mutatja, hogy mikor 1842-ben Kossuth Lajos lelkesen tudósított az első hazai iparmű-kiállításról, a magyar porcelánt a bécsi méltó vetélytársának titulálta. Már ekkor figyelmeztetett, hogy ideje kivergődnünk „a külföldiség imádásából”. Kossuth apánk bizonyára elégedett lenne. A Herendi Porcelánmanufaktúra ugyanis ma is magyar cég. Többségében munkavállalói tulajdonban van, az állam 25 százalékkal plusz egy részvénnyel bír. Miközben olyan neves porcelángyárak jelentettek csődöt, mint például a Rosenthal, Herend nyereséget termel és osztalékot fizet.

►

Mi tagadás, a gyár mintaboltjában is kénytelenek vagyunk a múzeumban bevett szabályt követni: mindent a szemnek, semmit a kéznek! Kelletik magukat a drága platinával – ezüstöt a porcelánhoz nem használnak, ugyanis a dekorégetésnél egy bizonyos hőfok felett megfeketedne –, illetve a 24 karátos színarannyal dúsan díszített készletek. Az árcédulák azonban ráébresztenek, hogy nem vagyunk a Rothschildok leszármazottai.

A luxusmárka eltökélt, de egyre plátóibb érzületű csodálójaként ezért józanul a „gyári menzára” térünk be ebédelni. Vigaszul szolgál, hogy a menüt itt is – bár festetlen, de kétségtelenül – herendi tányérba adagolják.

►

Miután elköszönünk gyárbeli kísérőnktől, kicsit úgy érezzük, mintha kiűzettünk volna a paradicsomból. A közelbe települt ajándékboltok kínálata ugyanis enyhén szólva vegyes. Egy biztos: a magyar porcelán nem a szuvenírként árult, ízlésficamos csecsebecséknek köszönheti a hírnevét. Akadnak itt olcsó csészék és tányérok, amikre a Herend és a handmade (kézzel készült) „bűvös” feliratot pingálták, persze az értéket adó márkajelzés nélkül. Ez tehát csak annyit jelent, hogy azok a szemfülesek, akik ezeket a holmikat készítik vagy gyártatják, ezen a településen laknak. „Az üzletben kapható termékek nem a herendi porcelángyárban készültek” – egy helyütt ez a tábla próbálja megelőzni a félreértéseket.

– Ezek a boltok csak azokat a balgákat tudják átejteni, akik elhiszik, hogy 2000 forintért valódi herendihez juthatnak – somolyog az egyik eladó. Úgyhogy nem veszünk semmit.

A világhírű manufaktúra árnyékában – akár Dávid a hatalmas Góliát mellett – egy kisüzem is meghúzódik. Egy bajuszos öregúr maga formázza, égeti és festi itt buzgón a porcelánjait. Mind zsűrizett darab, mutatja büszkén. Amikor aztán arról faggatom, vajon a véletlen műve-e, hogy némelyik motívum erősen emlékeztet az ismert herendi díszítésekre, megkér, ne tegyek fel keresztkérdéseket, és kitessékel.

►

Glück Lászlóval szerencsénk van. A nyugdíjas művezető, aki dolgozói részvényes is egyben, szívesen fogad, mikor váratlanul betoppanunk. A lakást díszítő tálak, serlegvázák és készletek ékesen bizonyítják, hogy vérbeli és terebélyes porcelángyári dinasztia az övék. Az édesapja híresen szigorú és igényes főfestő volt, de a testvérei, a felesége és jómaga is a manufaktúrában talált megélhetést. Glück úr az örökségét is porcelánban kapta: három borítékból húzhattak a testvérek, és a véletlen döntötte el, kinek melyik becses tárgy jut. A falon egy hatalmas, áttört szélű, díszes tálat csodálhatunk meg, ezt a kollégák nagy gonddal festették az édesapjának. Hogy emeli-e a tál értékét, hogy rápingálták a törzsgárda-évforduló feliratát, azon persze eltöprenghetünk.

A kilencvenes évekig a biztos jövedelem záloga volt ez a gyár. A környező falvak házain látszott, melyik a porcelángyáriaké, ők szinte egyenesebb derékkal jártak. Aztán jöttek a leépítések: egy évtizede még ezerhatszázan dolgoztak ott, most kilencszázan. Kiderült, hogy akit onnan kitesznek, nem sokat kezdhet magával. Kicsi ez a szakma. Akadt, aki meg sem állt Japánig, ott lelt állást.

Vendéglátónk roppant készséges – nyitja a konyhaszekrényt, s mutatja az odabenn sorakozó hófehér herendiket. Hajdan fél áron juthattak ilyenhez a dolgozók. Akadtak, akik hamisításra adták a fejüket, azaz stikában „befejezték”, amit dísztelenül kaptak. Megesett, hogy alig adtak ki egyfajta tányért, máris ott volt Japánban, persze megfestve. Később ezért megkülönböztető pecsétet nyomtattak e darabokra: „festetlenül értékesítve”.

– A magyar ember olyan, hogy mielőtt kinyílna a kiskapu, máris átmegy rajta – summázza László. Majd tesz egy óvatlan mozdulatot, és egy formás csésze elrepül. Csörömpölve törik ripityára a kövön.
– Maradt még valami? – hangzik lentről a feleség hangja.

Döbbent csend, aztán a házigazda már újra mosolyog. Hiába, a porcelán ugyan időtlen, de szó szerint törékeny szépség.