Megtorlás járt a csúfolódásért

Híres néprajztudósok, mint Gunda Béla, Luby Margit, Béres András írják, különösen gazdag falucsúfolókban a Felső-Tisza-vidék, az tán már nem is igazi falu, amelyikre ne aggattak volna egy-egy jelzőt, verset, történetet. Könnyed, tréfás történetek ezek, de vérig lehetett sérteni vele a másik falu lakóit. És sokszor tényleg folyt is vér, mert a gúnyolódást meg kellett torolni!

Ma már persze aligha kerül elő a csizmaszárból a kés, de azért Tyukodon, Végardón vagy mondjuk Túrricsén még ma se tanácsos idegenként nagyon legénykedni! Az egyik legkisebb, de annál büszkébb Hermánszegen se, ahol egykor messze földön híres fúvószenekar ügyködött. De nem csak a kürtjeiről, trombitáiról volt híres a szamosháti falu. Úgy tartották, hogy ott pislog a haluska. „Gödörből merítették a vizet, oszt a béka benne volt. Széki Pistáné kifőzte a haluskát, a békát is belefőzte. Így szeme vót a haluskának.” De Hermánszegen pendelyből vágták a paprikás szalonnát is. „A pendely fel vót akasztva a hászíjára, a kokasülőre. Az ember dohányt termelt, oszt a finánc jött fontolni. A gazda mondta a lyányának, hogy menjen fel a padra paprikás szalonnáért. A lyány felment, de nem tudta, hogy az anyja a pendelyt oda terítette. A setétben a fagyos pendelyből levágott egy darabot. Azt hozták be a tányérba – nagy komolyan még kenyeret is szeltek mellé.”

A szomszédos Szamosújlakon pedig a szilvás ételbe főzték a macskát. Szegény teremtés a kemencéről ugrott bele a fedetlen fazékba. Akkor derült ki, mikor az étel kész lett. A Szamos másik oldalán lévő Pátyodról az alábbi rigmus szólott: „A pátyodi bolond tótok imádják a sürgönydrótot.” Esős, szeles idő volt. Szikrázott a távíróvezeték, és úgy látták, mintha megjelent volna Szűz Mária. Prosecióval, templomi zászlókkal vonultak ki, letérdelve imádkoztak.

Megkapták a magukét az erdőhátiak is, ráadásul rímbe szedve! „Úri Gacsály, cifra Rozsály, paraszt Ricse, cigány Berek, sováb Zajta, rákos Hodos – Méhtelek, az árokba szédeleg.” Közérthető nyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a gacsályiak urizálók, a rozsályiak cifrálkodók, a ricseiek egyszerűek, Tisztabereken sok a cigány, a zajtaiak svábok, a Túr melletti hódosiak sokat rákásznak (hátrafelé mennek, mint a rákok), a méhtele¬kiek pedig sok szilvóriumot isznak, ezért szédelegnek. Ez tetszett is a rozsályiaknak, de amikor a környékbeliek azt állították, hogy a rozsályiak haptákba állították a málékenyeret, megsértődtek. Mert ezzel már degradálták a falut. Azt akarták ugyanis kifejezésre juttatni, szőrös talpú szegények, csak málékenyérből jut mindenkinek, vagyis oláhok. A kicsit távolabb lévő Szernye-mocsár környékén az alábbi mondás járta: Kígyós – kontyos, Nagybereg – butykos, Fornos – csipás, Dercen – csíkász. Meg az: tejforraló fornosiak, pipacsináló der-ceniek, csukahátú gátiak, kárászhasú gútiak, szépen szántó balazsiak, tejfelnyaló beregszásziak.

A Felső-Tisza két híres koronavárosa, Visk és Técső a környékbeli falvak kedvelt céltáblái. A té­csőiek dongósok. Egy megveszekedett darázs megcsípte a helyi presbiter orrát, amit meg kellett torolni. A felháborodott hívek elfogták a dongót, és átadták az egyháztanácsnak, mely nyakszegésre ítélte. Fel is vitték szegényt a técsői toronyba – és levették a mélybe. Visken egy konok vénember miatt nincs vasút. A sínpár pont a csűrjén ment volna keresztül, de ő megmakacsolta magát: csak nem fogja óránként nyitni-csukni a vonatnak a kaput!

Beregszász környéke tele van apró falvakkal, a nagyobbak így csúfolták őket: „Gecse, Csoma, Macsola – térdig érő pocsolya.” De van különb is: „Gecse, Csoma, Macsola, Márok, Papi, Csaroda, Asztély, Surány, Tákos – ez oszt kilenc város!” A három kicsi, Tisza mellé bújt községet így jellemezték: „Kisar, Nagyar, Kömörő, három fazok bögyörő.” Távolabb, az Erdőháton az járta, hogy kacska Darnó, mert kicsi, moszat Majtis, mert Jánk nélkül nem vehető észre, meg az, hogy éhes Zsarolyán – mert ott éhen halt a cigány, mire a lepény kisült. „Urába, bújj a macska lyukába. Kisszekeres, ne higgy neki, Nagyszekeres, szaladj neki.” A sze¬keresieket azonban nem is ezzel lehetett igazán felbosszantani, ha¬nem azzal: „Kisszekeres, Nagyszekeres, mind megissza, amit keres.”

A gyügyeieket azért hívták vaskalaposoknak, mert a világháború előtt nagyszélű károlyi kalapjuk volt. „Ha odavágtak vele a pulyának, megérezte.” A három Palád se úszta meg a csipkelődést: „Boton járó Botpalád, békanyúzó Kispalád, mind megeszi Nagypalád.” Úgy tartják, a paládiak a botot mindig magukkal vitték. Ha véletlenül otthon felejtették, visszafordultak, mert nem lesz szerencséjük. A pa¬ládiak rigók is, mert az uradalmi erdőn rigót fogtak. A gróf megengedte, hogy létrát vigyenek magukkal, és a létrának utat vágjanak az erdőben. Még azt is mondta, hogy ami fát levágnak, az övék legyen. Az emberek csináltak egy nagy réto¬lyát, és hogy több fát vághassanak ki, keresztbe vitték az erdőn. Máig él a mondás: „Keresztbe viszik, mint paládiak a rétolyát.”

Nagypaládon, de Szamosszegen is kinőtt a tornyon egy búzakalász. Éhes volt a falu bikája, kötelet kötöttek hát a nyakába, és felhúzták csigán legelni. Szegénynek már lógott a nyelve, mikor felkiáltottak lent: „Komám, sodorintja már!”
A három Batár menti falut így jel¬lemzik: „Uszka, Bökény, Magos¬liget, az Istentől elbillegett.” Gacsá­lyon a gólyacsapatot borjaknak nézték, s be akarták hajtani a faluba. Darnón elültetik a tepertőt, hátha disznó kel ki belőle. Fülpösön egy részeg ember a mosószéket akarta kicsapni a csordába. A mátészalkaiak megúszták a holdvilágot, mert három szalkai atyafi – valószínűleg nem teljesen tiszta fejjel – a holdfénnyel bevilágított erdei tisztást tónak nézte. Nekivetkőztek hát, hogy átússzák. Sza¬mosszegen lement egy ember a Szamoshoz, de a korsókendőre nem kötötte fel a korsót, s elvitte a folyó. A következő versike szól erről: „Bajusztalan szipa betyár, Korsómadzagot itattál.”

Szamosbecsen elhasadt a harang, de egy csengeri ember megvigasztalta őket: megönti ő, de drága lesz. Felfordította, s vizet öntött bele, vagyis megöntötte a harangot. Igen ügyesek a szúnyoghajcsár ilkiek, akik felzavarják a szúnyogot a padlásra, s elveszik a létrát, vagy ahogy arra mondják, a lábtót. A tiszabecsi lányok ruhára költik a vagyont, a milotaiak irtóznak minden újtól, a tiszacsécsiek csak ökörrel hajlandók dolgozni. Ezért született a mondás: „Csálé Csécse, hű Milota, bolond Becs.”
Az Erdőháton igencsak rájár a rúd a túrricseiekre, akik vaskalaposok is, baglyosok is, de különösen ismert az a róluk szóló mondás, melynél tökéletesebben aligha lehet kifejezni egy lakodalmán üldögélő menyasszony lelkiállapotát: „Fekhetnék, mint a ricsei menyasszony.” De ha valaki egy igazi csárdáspofonra vágyott, nem is a lakodalmat, hanem a baglyokat kellett csak felhoznia a ricseieknek. Történt pedig, hogy eladta a Bagoly nevű tehenét az egyik ricsei gazda a kőcsi vásárban.

Kérdezi otthon tőle a szomszéd:
– Hon voltál máma, szomszéd?
– Bagolyt adtam el a vásáron!

De a szomszéd nem kérdezte, hogy melyik bagolyt, csak azt, hogy mennyiért. Az meg mondott egy jó árat. Erre a szomszéd összefogott egy zsák baglyot, s elvitte a vásárra. De csak két forintot adtak a bagolyért, a cédulája, vagyis a helypénz pedig három forintba került. Így aztán a ricseieket azóta baglyosoknak csúfolják: „Két forint a bagoly ára, három meg a cédulája.”
Ne higgyük azonban, hogy csak az apró tiszaháti falvakon köszörülte nyelvét a világ. A notabilitás is megkapta a magáért. A Kölcsey előtti időkben jegyezték fel a mondást: „A szatmári prókátor nem teszen az országban bőséget!”