Szaggatott védőháló

Szolgálunk és félünk! – köszönt a himesházi kocsmában Rittlinger Zsuzsanna, és már teszi is a pultra a három kávét, legalább attól ne kelljen tartanunk, hogy elalszunk. Fél tizenegy van. Nemcsak az éjszaka kezdődik, hanem a műszak is: járőrszolgálatra indulunk. Pataki Péter és Leib Roland polgárőrpáros ma a soros, a taktikai öv már ott lóg a derekukon. Rajta elemlámpa és gázspray – ez minden bevethető felszerelésük. És persze a testi erejük. Hamarosan – a januártól életbe lépett új polgárőrtörvénynek köszönhetően – lesz formaruhájuk és név¬re szóló kitűzőjük is.

Bár Roland sokkal jobban örült volna egy bilincsnek. Ha ugyanis valakit rajtakap, amint köti el más biciklijét, az új törvény értelmében feltartóztatására csak joga lett, eszköze nem. Vagyis ugyanazt teheti vele, mint bármelyikünk. Gázsprayt ugyan használhat, de kizárólag önvédelemre. S ha ennek során megsebesíti támadóját, köteles elsősegélyben részesíteni. Szerencsére amúgy mentőtisztként dolgozik…

– Azért ne higgye, hogy futni hagynám – lengeti meg a sokkilós elemlámpát, majd beszállunk az autóba. A tetején jelzőfény, mellettem gyerekülés. Szolgálati jármű és benzinpénz ugyanis nincs, ma Péter kocsijával rójuk a köröket. Belekerül majd néhány ezer forintjába, hogy települése lakói felett órákon át őrködhet. Holnap viszont más teszi ugyanezt. A falu szélénél jobbra fordulunk, bevilágítunk az erdőbe, majd a pincesorok felé tartunk. Az épületek akár lakóháznak is beillenének. Látszik a településen a jómód, a többségében sváb gyökerű lakosság egy része ma is külföldi munkából él. És nagyon nem örül, ha az éj leple alatt kipakolják füstölőiket, műhelyeiket, lakóházukban őrzött ékszereiket.

– Próbálkoztunk álkamerákkal – mondja Pataki Péter (aki amúgy a település polgármestere), mikor a régi szeméttelep mellett haladunk el. – Állt itt is egy, vasrúdra rögzítve, de az a módszer nem jött be.

Miért? – kérdezem, bár a választ valahogy sejtem. Ellopták a vasrudat, kamerástul… A polgárőrség hatékonyabbnak bizonyult: egy éve hozták létre az egyesületet, és az ötvennégy tagból minden éjszakára jut egy-egy járőrpáros. S ha rajta nem is kaptak senkit, a cél nem is ez, hanem az elrettentés, ami úgy tűnik, sikerült: az éjszakai besurranások a faluban megszűntek. Igaz, nappal két eset is megesett, a legutóbbi talán a kamerás ügynél is szemtelenebb: a templomból lopták el a teli perselyt. Bizonyára nem ismeri az elkövető a nyolcadik parancsolatot. Vagy ellenkezőleg: ennyire reméli a bűnbocsánatot. Mesélik, hogy az öreg falak között jó tíz éve még az oltári szentségnek is lába kélt. Nem valószínű, hogy feltámadás okán, inkább azért, mert a tartója aranyozva volt. Azóta a húsvéti körmenethez kölcsön kell kérni a szomszéd faluból.

Megyünk mi is körbe-körbe a településen és ujjongunk, hogy nyugalom van. Veszedelmesnek csak néhány viszony mondható, amire egy-egy diszkréten parkoló autó utal. Tulajdonosaik bizonyára a tilosban járnak, de nem a KRESZ ellen vétenek ők sem…

A főtéren aztán mi is megállunk, jócskán átléptünk már a holnapba, az utakon egy lélek se mozog. Ekkor a távolból autó zúg fel, Roland a hang alapján azonnal megállapítja: a szűri kocsmáros közeledik egy szürke Forddal. Kisvártatva megjelenik az autó, valóban ő az. Ekkor értem meg, hogy a polgárőrök miért a kistelepüléseken működhetnek igazán hatékonyan. A pihenő után araszolunk tovább, körbejárjuk az egykori téeszt, vállalkozók lerakatait és a telephelyet, ahol Csont és Bőr, a két kutya őrzi a terepet. Megvilágítjuk a hátsó udvarokat, Szilvikéét alaposan, mert tudják, a férje néhány napig távol van, aztán felkanyarodunk a felső utcába. Itt különösen védtelenek a házak: a hátsó kertek nyitottak, a mellettük vezető mezőgazdasági utak jó menekülési iránynak bizonyulhatnak.

– Őket is kipakolták másfél éve – mutatnak egy házra, én pedig felírom a nevet, és mivel lassacskán világosodik, megköszönöm, hogy a járőrözés részese lehettem.

Wernerék nem veszik zokon, mikor másnap arra kérem őket, idézzék fel a másfél évvel ezelőtti eseményeket. Csak fotót nem szeretnének magukról.

– Viharos éjszaka volt – kezdi a fiú, Werner Róbert. – Így nem tűnt fel, hogy bárki is mozogna az udvaron.
– Talán ez a szerencsénk – teszi hozzá az édesapja, miközben mutatja a ház mögött álló, udvarról nyíló nyári konyhát, amiből elvitték a sonkákat, a hurkákat, a húsokat, a kolbászt és a faliórát. Majd a szemközti műhelybe vezet, ahonnan szintén lába kélt minden mozdítható szerszámnak, akkumulátornak, fúrónak, vésőgépnek.

S hogy miért érzi magát Werner János mégis szerencsésnek? Mert másnap minden felfeszített ajtó mellett találtak egy falnak támasztott karót, a hátsó kapu mellé pedig a saját vasvillájukat állították a besurranók. Feltehetően arra az esetre, ha rajtakapnák őket…

Kutya? – kérdezik néhányan ilyenkor. Van, a szomszédban. De az éjszaka után két napig nem bújt elő az óljából. Werneréktől pedig nemcsak a kétszázötvenezer forint értékű tárgyakat vitték el, hanem valamit, ami még nehezebben pótolható: a nyugalmukat is.

„Településünkön térfigyelő rendszer működik” – hirdeti a szomszédos Szebényben a tábla piros betűkkel sárga alapon. Pontosabban feketén, mert az oszlopokon, padlásszellőzőkben megbúvó felvevők hivatalosan nem működhetnének. Ám a valóságban már a polgármesteri hivatal színes monitorján nézem vissza, ahogy néhány perccel ezelőtt begördülök a faluba. A felvételt Kertész Attila, a legkékebb szemű polgármester mutatja, aki néhány éve elhatározta: megálljt parancsol a települését elárasztó bűnözőknek és megvédi ezt a szép fekvésű baranyai falut a Kelet-Mecsek előterében.

– Kipakolták a füstölőket, az idős emberek házait, besurrantak mindenhova, innen például egy krosszmotort loptak el – mutatja az egyik monitoron. S ha a tolvajok nem is, de a tény betette a kaput: megvásárolták a kamerákat. Aztán további lépések következtek, lépünk hát mi is, immár az utcán, hogy megnézzük a fejleményeket. Előre kell tekinteni és fölfelé! Legalábbis, ha látni szeretnénk a házak homlokzatán pirosan világító dobozkákat. Ők nem látnak minket – szemben a kamerákkal –, viszont ha kell, nagyon hangosan szirénáznak. Távirányítású riasztóberendezések ezek, melyekből tizenötöt pályázaton nyert, további hetet saját pénzén vásárolt az önkormányzat. Jutott belőle minden idősebb lakó falára.

Elég fülsiketítően szól – nyugtázom, mikor Jakab Györgyné a takaros szobában megnyomja a kapcsológombot. Ami ha nem nála van, akkor általában nyolcvannégy éves édesanyja nyakában lóg. Kettecskén éldegélnek itt, ahol a rossz tapasztalatokból nekik is kijutott: egyszer egy bőrkabátokat árusító házaló nyomán tűntek el az arany ékszereik, aztán két éve kirabolták a pincéjüket. Elvittek egy prést, három permetezőt, az összes vasszerszámot, a bográcsot és négyszáz liter bort, hordóstul.

S hogy csírájában fojtsanak el a faluban minden tolvajlásra irányuló szándékot, munkába állították a „Főnököt”, Horváth Istvánt. Tán csak a gondolat vetődött fel bennem, hogy megkeresném, de ő már a kerítése szélénél áll és vár. Fél évig töltötte be a településőri posztot, aztán megvonták az erre adható állami támogatást. A polgármester most azt fontolgatja, hogy a közmunkaprogram keretében újra foglalkoztatja. Hiszen ő volt a falu szeme, füle és szája. Igaz, utóbbi néha akkor is eljárt, mikor nem kellett volna: ügybuzgalmában egyszer még a sokak által kedvelt és várt dinnyeárust is elzavarta.

– Van engedélye vagy nincs? Ha nincs, el lehet menni. A szabály az szabály. Kerékpárral jártam, a munkához kaptam sapkát, távcsövet és egy telefont. Figyeltem az idegeneket, minden ismeretlen rendszámot felírtam, a mai napig őrzöm a noteszemet. Egyszer egy idős bácsi udvarából utasítottam ki egy férfit, azzal mentegetőzött, hogy bútort akart vásárolni. A fenét akart! Cigány volt. Igaz, én is az vagyok, de az más. Rajta látszott, hogy nem tisztességes. Sokat jártam a határt, a temetések napján pedig figyeltem az elhunytak házát. Örültek nekem, különösen az öregasszonyok. Mindig mondták: ha magát látom, nyugodtabb vagyok.

S hogy a lakók még nyugodtabbak legyenek, a település bevezető útjai mellé egy újabb táblát készíttetek: „Községünkben a házaló árusítás nem megengedett!”

– Ezt is le kellene szereltetnem az ombudsman szerint – mondja a polgármester –, de nem érdekel. Éljen itt ő egy darabig vagy költöztesse ide az idős, egyedülálló édesanyját, és utána döntsön. Azelőtt jöttek az árusok, bementek az öregekhez, az egyik tukmálta rájuk az étkészletet és a paplant, közben a másik elemelte az ér-té­keiket. Vagy jártak a vasasok, felderítették a terepet, hogy néhány nap múlva kirámolják. Ennek vetettünk véget.

Rendőrt viszont gyakrabban szeretnének látni és lehetőleg nem utólag, ezért a polgármester maga is házalni kezdett: a környező tizenkét település önkormányzatától összegyűjtött 690 ezer forintot, és az összegen tavaly májusban benzinkártyát vásárolt a Mohácsi Rendőrkapitányságnak. A felét már felhasználták.

– A rendőrség a kötelező járőrözéshez szükséges keretet minden rendőrkapitányságon biztosítja. Az üzemanyagkártyák lehetővé teszik a rendőri jelenlét további növelését. Többek között ennek eredménye, hogy 2011-ben a bűncselekmények száma húsz százalékkal csökkent – mondja Garamvári Gábor, a Mohácsi Rendőrkapitányság vezetője. A polgárőrségek kapcsán pedig megjegyzi: sajnos az egyesületeknek csupán húsz-harminc százaléka aktív. Ám ahol ténylegesen működnek, ott egyértelműen kimutatható a visszatartó erejük.

Bizonyára az lenne az önkormányzati rendőrségnek is – ha lenne. Mármint ilyen intézmény. Az új önkormányzati törvényen ez nem múlik. Ám hogy milyen hatáskörrel, feltételekkel és finanszírozással működhetnének a helyi rendőrök – vagy ha úgy tetszik, a seriffek –, arról nem lehet még tudni részleteket.

S ha magyar seriff egyelőre nincs is, de a Poldi bácsik megszülettek, egyszerre tizenketten. Harminchárom év után léptek le a mozivászon égig érő füvéről a pécsi közterekre. A pécsi Szilárd Leó parkban veszem célba egyiküket, eltéveszthetetlen: sapkája, oldalán lógó bőrtáskája, rózsafa botja ugyanolyan, mint a filmben. Csak a kitűzője eltérő, az áll rajta: Marton József. Ők a vandálokat hivatottak elrettenteni és a közerkölcsöt felügyelni. Áldom is az eget, hogy nem a füvön át közelítettem meg.

– Köszönöm, hogy itt van – szól oda neki egy járókelő, Törőcsik Kálmán, majd egy mit sem sejtő kutya végzi el épp mellettünk a dolgát. Figyelem, amint a parkőr udvariasan, de határozottan megkéri a sétáltatóját, hogy takarítson fel a kisállat után és csatolja rá a pórázt. Közben pedig a filmbéli mondat visszhangzik fel bennem: Az a szép zöld gyep!
Aminek ha van gazdája – falun, városban, közterületen –, akkor a szomszédé sose lesz zöldebb.