Szerelemből izzadnak

– Gyönyörű dolgai voltak! Sárkányos kopogtatók, gyertyatartók, fogasok mellett nyakláncok, fokosok és tűzcsiholó készletek. Féltem is, mi lesz, ha elküld? – emlékszik a 28 éves Attila. – Ám Marci óriási szívvel fogadott! Ma már közös műhelyben dolgozunk itt, Felsőpetényben, ő Vácról jár ide. Sok mindenben különbözünk, de jól kiegészítjük egymást. Megosztjuk a munkát, gyakran együtt vásározunk.

– A mester személye meghatározó – állítja Kocsy Márton. – Nekem szerencsém volt, mert Pilisborosjenőn Takács Zoltán volt a mesterem, akinek köszönhetően már tanulóéveimben a tihanyi apátság szentélyrácsát restaurálhattam. Ma is imádom a régi dolgokat, harci eszközöket is készítek. Például huszárfokost, ami a könnyűlovasságban a kardnál is veszélyesebb volt. Attila a lőcsös szekerek szerelmese. Abban volt peches, hogy a gödi piarista szakmunkásképzőben tanult, ahol a szerkezetlakatosságot tartották fontosnak. Jó mestere se volt, kivéve engem (öblösen fölnevet), de ma már ebben sem szorul rám. Mivel roppant szerény, én mondom el, hogy most egy lőcsös szekér elkészítésével megpályázta a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ja, és dacból – csak mert egy szakmabeli azt híresztelte róla, hogy rossz kovács – elkészítette a középkor leggyilkosabb csatacsákányát, ami tán a legnehezebb kovácsmunka. Egyébként az elmúlt években bejártuk az országot, sőt Európát is: bemutatókra, fesztiválokra, táborokba hívtak. Szerintem a díszkovácsolás egyfajta népművészet.

– Ha már árulkodsz rólam – szól közbe Attila –, meséld el azt is, hogy amikor vasból készült ékszereket árultál, egyszer odament hozzád egy házaspár. A férj ujjongott: „Szívem! Ezek csodaszépek! Ilyeneket vegyél, ne aranyvackokat!” A nő fitymált, hogy vasakat ő nem vesz, de a férj csak azért is vásárolt. A fiatalok között dívik a kovácsoltvas ékszer.
– Igaz, hogy elöregedő mesterség a kovácsság? – vetem közbe.

– Régen a kovács a falu egyik legfontosabb embere volt – fog a válaszba Kocsy Márton. – Ma jó, ha van, de azért lehetőleg ne az én szomszédom legyen, mert zajos, büdös, piszkos munkát végez. Jellemző, hogy az egyik kollégám lefojtotta az üllője hangját, nehogy feljelentsék. Mindezt egy faluban! „Hála” a modern, előre gyártott elemeknek, sokan eleve igénybe sem veszik az igazi kovács munkáját. Mi ugyanis a díszes kerítést kézzel, darabonként, fél év alatt készítjük el vasból. S hiába a miénk a szebb és a tartósabb, mégis az előre gyártottat kínáló „kovácsét” veszik. Nem az árkülönbség miatt, ami nem nagy, hanem mert két hét alatt leszállítja, mint valami pékárut. A boltban megveszi a hozzávalókat, trafóval hamar összehegeszti, és kész! Ismerek kovácsot, aki alig gyújtja be a kemencéjét, mert ott az áruház. S éppen most, mikor a kovácsoltvas a reneszánszát éli, és a válság ellenére is van rá kereslet! Sok, magát kovácsnak tartó fiatal téved erre a vakvágányra. Szerintem ma igazi kovács száz sincs az országban, s valóban nem ifjak. Mint a Magyarországi Kovácsmívesek Céhének tagja, jól ismerem a helyzetet.

A két „összekovácsolódott” férfi keményen küzd, hogy fenntartsa a szakma rangját. Még akkor is – mondják nevetve –, amikor a kovácsfeleségek sosem más nőkre, hanem párjaik munkáira féltékenyek. Mert az igazi kovács már csak olyan, hogy „szerelemből” izzad – ráadásul Márton számítása szerint nagyon kicsi órabérért. Megél belőle, hogyne, de gazdag kováccsal Nógrád megyében még nem találkozott.