Mama nem csak rosszat álmodott

– Csak a mama az. Rosszat álmodott – mondta Varró Józsefné fia, mikor február 13-án, hajnalban megcsörrent a telefonja. De a mama sajnos nem álmodott. A Somogy megyei, Kadarkút közeli kastély tetőszerkezete valóban lángolt, recsegett-ropogott a pala a negyvenöt idős lakó feje felett.

Ebben a zsúfolt teremben, a kálmáncsai szociális otthon társalgójában – ahova a lakók egy részét átköltöztették –, harminc kilométerre a kastélytól már nincs füst. Valami mégis fojtogatja a torkokat. Halkan beszélgetünk Varró Józsefnével, de mindenki minket hallhat: tizenegy ágy van összezsúfolva szorosan egymás mellé a szobában. Az övé alatt két papírdobozka, ez minden vagyona. És minden vágya?

– Otthon szeretnék már lenni – mondja, miközben reszkető kezét szeméhez emeli.
Otthon… Mit jelent neki ez a szó? – töprengek el.

– Hát Vótapuszta – válaszolja. Hiszen hat éve már, hogy az lett az otthona. Kettecskén költöztek férjével, magatehetetlen idős párként, egymásba fogódzkodva, hogy a gyerekeiknek ne jelentsenek terhet. „Mire vállalkoztunk, uramisten!” – fordult meg eleinte a fejükben, aztán szép lassan megszokták új életüket. A kis tetőtéri szobát, a kedves személyzetet, a napirendet. Innen már csak egy helyre költöznek: odaátra, végleg – gondolták. Férjével így is történt. Hogy pontosan mikor?

Arra nem emlékszik. Csak kérdezgeti, szomorúan:
– Magának mit mondtak, mikor mehetünk haza? Egy év?! Az nagyon sok. Tudja, nyolcvannégy éves vagyok… Szeretném visszakapni a szobámat.

De abból semmi nem maradt. Leomlott a teljes tetőtér, sőt az alatta lévő emeletnek is csak a padlója árválkodik, és néhány, gyászos kerettel szegélyezett faldarab. Most itt lépdelek a törmeléken, ahol hetek múlva is szúrós füstszag terjeng. Egy csorba széken néhány kisvilla hever, karfáján összeégett hálóing. A földön párna, tönkrement mikrosütő, néhány plüssállatka. Fölöttünk a szabad ég, amire az ember ilyenkor feltekint.

S adódik a kérdés: Hol volt az istenük? Hiszen az idősotthon a Magyar Pünkösdi Egyház fenntartásában működik, kevés helyről szállhatott több ima felfelé, mint innen. Hát nem elég csapás az itt lakóknak, hogy nem tudnak önmagukról gondoskodni, és a családjuk sem tudja őket felvállalni? Ide menekültek, Istenbe kapaszkodtak. Miért vette el tőlük még ezt a keveset is? – kérdezném, de nem teszem.

A választ a nap folyamán mégis többszörösen megkapom.

Laczkó József közeledik komótos léptekkel. Óvatosan jön fel az emeletre, döbbenten nézi a romokat. Nem járt itt azóta. Bezzeg akkor hajnalban! Hogy mi történt vele? Maga se tudja. Csak arra emlékszik, hogy a pattogásra ébredt a szomszédban álló, kicsi házában, meglátta a füstöt és rohant. Be, egyenesen az égő kastélyba. Nem félt, nem gondolkodott. Tette, amit kellett: ölében hordta le az emeletről az idős, magatehetetlen embereket.

Nézem a férfit, és arra gondolok, ha máskor látják őt a lakók, tán megrezzennek és magukhoz szorítják a táskájukat. Vajon ismert-e hősöket? Olvasott-e, hallott-e, álmodott-e valaha róluk? Hiszen prózai dolgokkal foglalkozik, már megy is tovább: tisztítja az utat, hogy fát hordhassanak rajta. S ha e torzonborz, fekete ember nagy sötét szemeivel egy pillanatra mégis megáll és tükörbe néz, kihúzza-e magát, legalább egy picikét? És mit fog érezni néhány nap múlva, mikor – a két szolgálatos nővér mellett – tizenöt társával együtt megkapja az életmentő kitüntetést? És mellé tartós élelmiszerekből álló csomagot – a szegedi reformátusok adományaként –, mert arra is nagy szükség van errefelé…

Óvári Róberttel nézünk utána. Ő nem rágódik a múlton. Lendületesen, vidáman tervezi a jövőt. Pedig nincs könnyű dolga intézmény nélküli intézményvezetőként. Mivel a férőhelyek száma a tűz miatt nullára csökkent, így hivatalosan nem tudta biztosítani a gondozási szolgáltatást, ezért kis híján megvonták a működési engedélyüket.

– Tudták, hogy egy tollvonással megszüntethetnének mindent, de nem ez volt a céljuk. Mindenki segíteni akart. A hatóságok soron kívül írták alá az új telephelyengedélyeket. Két közeli intézményben sikerült bérelnünk a lakóinknak helyet, ahol most egymás hegyén-hátán élnek. De élnek. Ezért kell hálát adni az Istennek. Kétszázötvenmillió körüli a kár, a biztosító jó, ha a töredékét kifizeti. Viszont már tavaly elkészült egy pályázat az intézmény korszerűsítésére, azt most, hogy nem szüntettek meg, beadhatjuk. És akár nyer, akár nem, újjáépítjük a kastélyt. Belföldről és külföldről is érkeznek a felajánlások. Rengeteg a jó szándékú ember. Egy év múlva visszahozzuk a lakókat.

Mandolin hangja festi alá a mondandót, a kastély előtt álló lakóautóból jön. Odabent Kubránszky László gyakorol. Az interneten látta, hogy szükség van önkéntes munkára, jelentkezett. Kőműves a szakmája, felajánlott hát az életéből két hetet. Ám a kastély újjáépítésére még várni kell. Egyelőre a leghasznosabb, ha őrzi az elárvult területet. És közben zenél. A lakókocsi melletti tölgyfáról fakopáncs veri hozzá az ütemet.

Befut egy kisteherautó is a kastélyparkba, két férfi és egy nő – szintén önkéntesek – bútorokat rakodnak fel rá. Az intézményvezető csak úgy mellékesen megjegyzi: ezt az autót egy pécsi vállalkozótól kapták, hogy használják, amíg szükség van rá. Követjük az útját: kigördülünk a kastélytól, hogy egy másik kastély előtt leparkoljunk – negyven kilométerrel arrébb, Bodrogon.

Menedék. Ez a tulajdonos alapítvány neve, és ezt jelenti majd a bodrogi kastély a szerencsétlenül járt idős lakók számára. A tulajdonos és az épületet használó bodrogi Baptista Gyülekezet ugyanis a tragédia másnapján felajánlotta: míg Vótapusztát újjáépítik, költözzenek a lakók az ő Sárközy-kastélyukba. Ám ez sem megy egyik napról a másikra: az épületet ki kell üríteni és a hatósági előírásoknak megfelelő átalakításokat végrehajtani. Nekivágtak hát. Elsősorban hitből – a pénzre nem volt idő várni.

A kastély előtt sárga pólós férfi, Óvári Zsolt teszi a dolgát – önként és dalolva. Pontosabban fütyörészve. Az Urat dicsőíti dalával. És munkájával is – teszi hozzá azonnal, miközben illeszti helyére a burkolólapokat. Csak egy éjszakát gondolkodott, majd másnap bement a kaposvári iskolába, ahol kőműves szakoktatóként dolgozott, és felmondott. Miért adta fel nyugdíjas állását? Hát lehet ezt nem érteni?! Azért, hogy segíthessen a bodrogi átalakításoknál, aztán Vótapusztán. Miért bánta volna meg?

– A tanulókban nem volt ambíció, nem volt tűz. Ide özönlenek az önkéntesek az ország minden területéről. Tegnap ment el például három péceli fiatalember. Azelőtt drogoztak, egyikük másfél évet ült börtönben, most Istennek élnek és nyugdíjasotthont építenek. Itt mindenki szenvedéllyel dolgozik. Lehet, hogy az építőszakmát nem tudja, mert számítógép-szerelő vagy postás, de a szívét-lelkét beleadja. El se tudom mondani, milyen érzés ilyen körülmények között dolgozni.
Dan Gyuláné, a gyülekezet mindenese kísér beljebb az épületben. Mutatja az önkéntesek eredményeit: az akadálymentesített átjárókat, az új mosdókat, a parkettázott szobákat. Nyitogatja az ajtókat, ahogy teszik szívükkel és életükkel is a rászorulók felé. Az alagsorban Páli Csaba somogysárdi vízvezeték-szerelő a mosókonyha kialakításán dolgozik. Hamarosan megy vissza külföldi munkahelyére, de amíg itthon van, segít. Ezt teszi Nagy Krisztián kőműves is. Ő a környéken dolgozik, de mikor üresjárat van, ideugrik, és itt tevékenykedik. Az emeleten már készen állnak a szobák, Marschal Attiláné gazdasági ügyintéző épp egy ágyat szerel össze.

– Ide a megmaradt bútorokat hozzuk, de a földszintre Franciaországból érkeznek hamarosan állítható ágyak, adományként. Már úton vannak idefelé.

Idős néni lép mellém, Kováts László Attiláné, ő is a vótapusztai kastélyban élt. Most egy asszony fogadta be, mert nem bírja azt a tömeget, ahol ideiglenesen laknia kellene. Kiválasztotta már a szobáját: újonnan parkettázott, fehérre festett helyiség, nyugatra néző ablakkal:
– Ilyen volt a régi is. Három és fél éve laktam már ott. Mindkét gyerekem meghalt, nem akartam az unokák nyakára menni. Csak ne lett volna ez a tűzeset. Szerencsére még előtte elküldtem a kis dédunokámnak, amit neki kötögettem. Mindenem bent égett. Mit sajnálok a legjobban? Hát a fogaimat…

Mennék kifelé, fiatalasszonyba botlom. Horváthné Kovács Sarolta szedegeti össze a holmiját a földszinten. Nyáron kapott itt menedéket három gyermekével és tanulta az önálló életet. Ez volt az első nyugodt otthona. Most felajánlottak neki egy faluszéli házat, átköltöznek hát oda.

– Úgy éreztem magam a kastélyban, mint egy királykisasszony. De átadom szívesen a helyem, jó érzés, hogy végre valamiben én is segíthetek. És képzelje, a régi szobámból lesz az orvosi szoba! Ilyen helyen élhettem!
A bodrogi kastély emeletén több mint tíz éve másik család is él. Ők maradnak. Hat gyereket nevelnek. A zeneiskolai tanárnő, akinek az albérlete most megszűnik a kastélyban, szintén hozzájuk költözik. Ahol nyolcan elférnek, nem lehet gond egy kilencedik. De működött rajzklub és téli napközi is az épületben, az iskola, az önkormányzat és a lakók is segítenek, hogy új helyre költözhessenek.

– Megoldódik minden, látja! – mondja Dan Gyuláné nagy örömmel, és lelkemre köti, írjam le: van még szeretet, önzetlenség, önfeláldozás az emberekben.

Írom, persze, és hazafelé beugrom még Gyön¬gyös¬pusztára, hogy megnézzem a lakók másik felét. A súlyosabb, fekvőbetegeket.

Egyik kórteremben a nők, másikban a férfiak, aki tudott, kiült a folyosóra. Estére jár már az idő, mégsem mi vagyunk az utolsó látogatók: háromfős delegáció toppan be, élén szemészorvos, dr. Tóth Viktória. Sorra járja az időseket, próbakeretet tesz a szemükre, kiválasztják a lencséket. Mohácsról érkezett, ő is önkéntes. Nagy szükség van a munkájára, a szemüvegek is bent égtek.

Ketten kísérik, Kovács József, a pécsi Sion Gyülekezet lelkipásztora és felesége, dr. Pataki Zsuzsanna. Ők a lelkeket ápolják. Hiszen akad, aki még ma sem mer elaludni, csak néz ki az ablakon, nem lát-e füstöt valahol.
Emlékeit Volfram Attila is remegve idézi fel. Hatvanöt éves, de egyik oldala mozgásképtelen:
– Az ügyeletes nővér jött értem, benyúlt a hónom alá és húzott kifelé. Ahogy az ajtóhoz értünk, leszakadt a mennyezet. Egyenesen az ágyamra.

– Ne sírj! – vigasztalja György Mária, aki az imént telepedett mellénk, járókerettel. Ő az egyik legfiatalabb lakó, ötvenöt éves. Legutóbbi agyvérzése után újra tanult beszélni és olvasni. S lám, milyen jól tette! Most, ha egy sorstársa elkeseredik, fogja a Bibliát és felolvas belőle.

– Négy és fél évig éltem az utcán, megszoktam, hogy minden helyzethez alkalmazkodjam. A jót kell nézni mindenben: ekkora szeretetet a tragédia nélkül sose tapasztaltunk volna meg.