Torna csütörtök háromkor

Nekikezd a szél is, kukákat borogat, ágakat tör a Villányi úton. Szembeszélben hosszú az a 30-40 méter, ami a megállótól a biztonságot adó épületig elválaszt. Ott az a 19 lépcsőfok is, ami az iskola bejáratáig vezet. Jó, lehet csalni, a tizedik foknál, mint akinek dolga akadt, szabad megtorpanni, szusszanni. Álcázásként, mint aki keres, tessék a táskába kukkantani, hálálkodni, hogy a nehezén már túl vagyunk. Imádkozhatunk is, hogy ne görcsöljön be a láb, mert tornázni megyünk, Zsuzsa néni vár.

– De csinos ma! Fodrásznál járt? Korán jött, még fél három sincs – mondja a kapus, a beengedő biztonsági ember. Kacérkodik, van foglalkozás, ahol muszáj a nem tolakodó udvarlás. Mert aki kapuban posztol, tőle ennyi elvárható, a mosoly ára se emelkedett, ingyen mérik. A leányöltöző és a „tükrös tornaterem” kulcsát odaadja, biztatóan csippent a szemével: csak ügyesen, ne hozzanak szégyent az iskolára. Mert különös nap ez: riporter, fotós is érkezik, hogy az imádott „szeretettorna-órát” megnézzék, megörökítsék.

Úgy 32 éve Lindner Ernőné Gecső Zsuzsa a Budai Szent Margit Gimnázium és Nevelési Intézet volt tanulóinak iskolai ünnepségén felállt: – Kislányok, annyi művész, jó szakember tanult itt, akit anno oktathattam. Azon gondolkodtam, mit adhatnék még nektek? A gyermeknevelésen túl (mert míg ki nem felejtjük: Zsuzsa néni nyolc gyermeknek adott életet és nevelt fel) egyetlen dologhoz értek: amennyiben akarjátok – ha van dolgotok, ha nincs, hogy kimozduljatok otthonról –, hetente egyszer tornaórát tartok. Eljöttök? – kérdezte, s azok lelkesen kiáltották: itt leszünk!

Zsuzsa néni sportos családban élt. A férje gyorskorcsolya- és kerékpáros bajnok, de Zsuzsa néni is örökké mozgott. A fejenállás nyugtatja meg, úgy lazít naponta. Még szép, mondhatnánk, ez a munkája! De mielőtt vállat rántunk, gyorsan hozzátesszük: nemsokára lesz 97 éves! Amúgy aprócska teremtés, olyan kicsi és törékeny, hogy ha süppedős fotelbe ül, a félhomályban észre se venni. Csak a hangja! Az nem változik: még mindig erős. Kislányok, igyekezzetek, mindjárt három! – kezdi.

A kislányok igyekeznek is. Évek óta a megszokott helyükön öltöznek. Csacsognak, nevetgélnek, nem politizálnak, a rossz hírt a ruhák mellé, a fogasra akasztják. Sorra tűnnek fel az öltözőből, elébb a tükör elé állnak: hajat igazítanak, mutassanak azokon a képeken. És jönnek, csak jönnek, órát csupán különös okokból mulasztanának. Mondják, Földvári Mari évekig motorbiciklin járt Balatonakaliból. Egyszer szólt: „Lányok, ne várjatok!” Néztek rá, mi ütött belé, eddig olyan lelkes volt. „Letiltottak a motorkerékpárról, 85 éves kor után tilos motoroznom, vonatra meg nincs pénzem.” Mások műtétek, lassan gyógyuló hegek okán ideig-óráig el-elmaradoztak, de érkeztek újak is. Tizenhatan jöttek ma, tornasorba rendeződnek. Kislányok, futás, egy-kettő – kiáltja Zsuzsa néni, és futni kezdenek. Irénke fut elöl, és persze Kamilla, ő a legjobb tornász közöttük, a gyertyaállást tanárian tudja (91 éves!). Futnak a kislányok, arcukon elszántság.

– Szégyellem, de már kívülről tudják a gyakorlatokat – súgja pironkodva Zsuzsa néni. – Lényeg, hogy mozogjanak, és nehogy valaki elessen, megsérüljön.

És tényleg: a kislányok szó nélkül laticelt vesznek elő, lefekszenek, lábat, kart, csípőt emelgetnek. Ilyenkor nem számít, hogy valaki fél éve még egy hétig kómában volt (dr. Váradi Gézáné Edit), s nem akadály a csípő- és szívműtét (Muhits Tamásné Vitányi Éva) sem. Semmi se számít, csak az, hogy tempósan fel a kéz, fel a láb, emel és dől. Újra meg újra, s végre, hogy pihenjenek kicsit – a kötelező mosoly. Két éve, hogy egyikük a folyosón elesett, a válla tört, mentőt kellett hívni. A fia¬tal mentős a terembe belépve húsz fekvő hölgyet látott. Elsápadt, megszédült, erősítést akart hívni, hogy hölgyeim, mindenki rosszul van, kit kell elvinnem?

Előkerülnek a babzsákok, majd végül a labdák is. És a lányok ugranak, futnak, dobnak, mint 65 éve, az érettségi évében. Ahogy röppennek a labdák, röppennek velük az évek is, nem hiába köszön el úgy Zsuzsa néni, hogy egészségetekre, kislányok! Ők jóleső fáradtsággal harsogják: köszönjük szépen! S már tervezik, tudják, jönnek a jövő héten – és jövőre is. Jönnek, mert Zsuzsa néni ugyan még kisebb lesz, de várja az ő ügyes leánykáit, és akkor jönniük illik.