A postás, aki egyszer nyaralt

Harmincnyolc év nagy idő, ennyi idő alatt a jóra is ráunhat az ember. De nem Nagy János. Fehértón van több postás is – csak kézbesítőből nyolc! –, de kétségkívül ő a legismertebb. A tizenötezres város minden utcájában szolgált. Pár éve a barátai kiszámolták: akkor pont százötvenezer kilométernél tartott. A helyi Csukrán Mihály vezette sportegyesülettől kapott is egy nagy kupát, mondván: ilyen teljesítmény mellett szó nélkül nem mehet el senki.

Pedig Nagy János – az öregeknek csak Jani, a fiataloknak meg Jani bá' – egyáltalán nem sportember, már ami az anyagi hasznát illeti. Az elvégzett munkát nézve azonban messze profibb minden elkényeztetett magyar sportolónál. Akár a képükbe is vághatná, hogy „nem tudom, mit szólnátok, ha naponta annyiszor ugrálnátok le meg fel a bicikliről, mint én”, de ő nem az a rátarti, kötekedő fajta. Tudja ezt róla mindenki, tán még a kutyák is, pedig azok tudvalevően nemigen szívlelik a postásokat.

Neki sose volt velük komolyabb gondja. Általában az állatokkal se, csupán egyszer fázott rá, de akkor nagyon: egy disznó eltörte a lábát.
– Fellökött… mit tagadjam, fellökött – meséli mosolyogva a tízéves történetet. – Disznóölés volt, segítettem én is fogni, de felborított az a rusnya jószág. Bár ha jól belegondolok, én se tettem volna mást az ő helyében.

Tizenhat éves volt, mikor hetvennégyben a postát választotta – de nem jószántából. A házuk előtt épp kivágni készültek egy nagy nyárfát, ő fent a tetején gallyazott, mikor jött az öreg postás, hogy felvétel van náluk, jelentkezzen. De neki fontosabb volt a nyárfa. Az öreg postás azonban megoldotta a helyzetet: baltát fogott, s nekiállt ő maga kivágni a nyárfát – a kelletlen fiúval együtt. Így aztán Nagy János kénytelen volt lemászni onnan, s hamarosan elkezdődött a karrierje. Hat évig távírászkodott, volt nap, amikor száz táviratot is kézbesítenie kellett.

Száz távirat? – tátjuk a szánkat, mire őrajta a sor, hogy csodálkozzék.
– Akkor még nem volt mobil meg internet, telefon is csak az a dugdosós! Mégis megtudott mindenki mindent.

A postás bizalmi állás. Öt-hatszáz család életébe is belelát. Ha azt tapasztalják, hogy megmarad benne a szó, sokan a legféltettebb titkaikat is rábízzák. És közben persze kávéval, teával, süteménnyel is meg-megkínálják. Itallal viszont már régóta nem, hiszen tudják, jó huszonöt éve csak kivételes alkalmakkor emeli koccintásra a poharat. Még a szabadságos napokon, nyaraláskor se – bár ez utóbbinak más magyarázata is van. Ő soha életében nem volt igazán nyaralni. Még a nászútjuk is meghiúsult, pedig nagyon tervezték. Már épp indultak volna, mikor jött az értesítés, egyik kollégája eltörte a lábát, neki kell helyettesítenie.

– Na, egyszer azért nyaraltam! Igaz, csak itthon, de valódi nyaralás volt: amikor az a disznó eltörte a lábam, s heteken át gipszben sántikáltam. Talán épp ezért el is gondolkodom néha, mi lesz akkor, ha végleg leakasztom vállamról a postástáskát. Vajon nyugton tudok-e maradni majd nyugdíjas koromban?