Bakonyi betyárkenyér

VIRÁGKORUKAT ÉLIK A TERMELŐI PIACOK, egyre többen árulják saját terményeiket és az abból készült finomságokat. A Sáskán élő Horváthéknak sikerült valami igazán különlegeset piacra dobniuk.

H
a nincs az a bizonyos láda, a család élete biztosan nem így alakul. Pontosabban: ha nincs nagytakarítás a padláson, s nem találják meg a dédnagymama receptjeit egy faládába zárva.
Akkoriban, négy évvel ezelőtt, nem volt túl rózsás a Bakony délnyugati peremén fekvő kis faluban, Sáskán élő házaspár élete. A férj munkanélküli lett, a feleség épp egy strandbüfében kezdett dolgozni, ahol szikrája sem honolt a megbecsülésnek. A férj alkalomadtán elment a feleségéért a munkahelyére (az idejéből kitelt), s egyik nap gondolt egyet: betért az útba eső káptalantóti piacra. Magával ragadta a nyüzsgés, a családias hangulat, hogy a saját terményüket és az abból készült finomságokat árulja mindenki. Rögtön meg is jegyezte a feleségének: nekünk itt még dolgunk lesz!
Horváthné Pallós Máriának sem kellett kétszer mondani: beszéltek a piac vezetőjével, s a következő vasárnap már ott árulták az eper- és rebarbaralekvárt, a zöldbabot, a zöldborsót meg mindenfélét, ami termett a kertjükben. Egyik nap így szólt hozzájuk a piacfőnök: kevés a kenyér, tudnának valamilyen különlegességet készíteni?
– Törtük a fejünket, de mi addig nem nagyon sütöttünk házi kenyeret. No, akkoriban végeztük a nagytakarítást, megtaláltuk a dédimami ládáját. Nem túlzás, aranyra bukkantunk – mondja elérzékenyülve Mária (piaci nevén Manka).
Ott lapult a betyárkenyér receptje meg a házi nyújtott réteseké, melyek fogalommá lettek a káptalantóti és a hévízi piacra járók körében. A recept egyszerű: teljes kiőrlésű rozsliszt, kovász, krumpli, mangalicazsír és házi szalonna. Nem vagyok a nehéz étkek híve, de ilyen mennyeien finom kenyeret még nem ettem.
– Pillanatok alatt elkapkodják, a vegetáriánusok is megkértek bennünket, sütnénk-e olívaolajjal, olyan híre van a kenyerünknek. Érezzük, hogy megtaláltuk a boldogságunkat. Azt csináljuk, amit szeretünk, és szabadok vagyunk – teszi hozzá.
Ki is járt már a boldogság a házaspárnak. Máriát a szülei nevelőintézetbe adták, alig 30 évesen egyedül nevelte a két fiát. Lászlónak hátat fordított az első felesége, két pici gyereket hagyott hátra. Így fonták aztán össze az életüket hatan.
– Kemény munka ez, nem csupán az ínycsiklandó illatok jutnak belőle. Hetente négyszer megyünk piacra. Reggel négykor kelünk az előző éjjel bedagasztott kenyerek friss sütéséhez. A rétesekbe való töltelékeket is elő kell készíteni, magozzuk a cseresznyét, túrót csinálunk a házi tejből, tököt reszelünk. Ami az adott időszakban terem, felhasználjuk. Árulunk szárított vargányagombát, saját termesztésű növényekből fűszerkeveréket, de főzünk kökényszilva- és rózsasziromlekvárt is. Húsz-harminc üveg lekvárt rakunk el, csak friss árut viszünk a piacra, nekünk novemberre nem marad már eperlekvárunk – mondja mosolyogva Mária. – Annyit nélkülöztünk, oly sok nehézségen mentünk át, hogy a legapróbb dolognak is tudunk örülni. Meggazdagodni? Ha valaki tisztességesen csinálja, akkor ebből nem lehet.
Fordul egyet, kiveszi a sütőből az újabb adag kenyeret. Festeni sem lehetne szebbet. – Az lesz majd az igazi, ha elkészül a kemencénk: sokkal finomabb lesz a kenyerünk és a rétesünk! – mondja lelkesen.
Kérdezem, ha ennyire sikeresek, tervezik-e, hogy bővítik a kínálatot. – Nem, ennél többet nem bírunk. Rengeteg fesztiválra hívnak, azokra készülni is kell. Ha többet vállalnánk, az a minőség rovására menne. És azt nem akarjuk.
Biczó Henriett