Béna lábbal gazdálkodni

Igen korán kezdte a kertészkedést: hatéves lurkóként ott tüsténkedett a nagymama mellett a kertben. Tizennégy éves korától pedig már emberes föladat hárult rá a fűtetlen fóliasátorban: paradicsom, paprika, saláta termesztése piacra – a pénzért, megélhetésért. Mert igen szűkösen élt a család, melynek életére hosszú, mély árnyékot vetett az édesapa korai halála. János kétéves volt a tragédia idején: a postakocsin sofőrként dolgozó édesapa, hogy egy kicsit kifújja magát, átadta a volánt a kísérőjének, aki fának csapódott vele. Az apa azonnal meghalt, az anya ott maradt Jánossal és az egyéves Norberttel. Egyedül a nagy kerttel és a huszonnégy hízóval az ólban…

Nehéz évek következtek. Hogy a gazdaság fönnmaradhasson, szükség volt minden munkáskézre: az anyáéra, a nagymamáéra, a nagybácsiéra, a gyerekekére. Hat év múltán az anya élettársi kapcsolatából egy féltestvér, Krisztián született, aki ma – különös módon – a bátyja hivatalos ápolója, s emellett kiveszi részét a kertészeti munkákból is. Amiből akad bőven, hiszen Karácsony János birtoka mostanra már 2,5 hektárra növekedett. Ennek része az a 9 darab, egyenként 10 méter széles és 90 méter hosszú fóliasátor is, ahol a zöldség- és szamócahajtatás folyik.

– Annyi jövedelmet hoz, hogy nem kell nélkülöznie a családnak – mondja János, aki ebbe a „családba” édesanyját, nagybátyját, Krisztiánt és Norbi öccsét is beleérti, annak kisgyerekeivel együtt. – Így együtt elbírunk a munkákkal, de időnként fölfogadunk alkalmi segítőket is. Korábban nem hallott engem senki panaszkodni, de ma már én is ki-kifakadok, mert egyre nehezebb. Ózdra viszem a hajtatott zöldséget-gyümölcsöt, hiába van közelebb Budapest, az már betelt. S bizony mindenütt egyre kevesebb pénz jut zöldségre, gyümölcsre. Ez is elég baj nekünk, termesztőknek, hát még az olyan húzások, mint amit az idén is elkövettek a szamócával a kereskedők. Tömegével hozták az országba a déliimport-epret, adták 600-700 forintért kilóját, miközben számunkra, akik fűtött fóliasátorban termeltük, legalább ezerforintos ár mellett mutatkozott volna rajta egy kis haszon.

Nézem a 35 éves fiatalember arcát: tekintete erőt, magabiztosságot sugároz, de ajkának ívében és az arc finom redői közt ott rejtőznek a nyolc éve tartó szenvedés nyomai is. Huszonhét éves volt akkor, már virágzott a kertészvállalkozása, születésnapján meglepte magát egy gyorsasági motorkerékpárral. A városban motorozott, védett úton haladt, amikor egy autó elébe vágott, s ő, lerepülve a járműről, súlyos gerincsérülést szenvedett. (A sors groteszk fintora, hogy a gépkocsit a hatvani mozgáskorlátozottak egyesületének el¬nök asszonya vezette.) Lába mozgatóideg-pályája sérült meg, kerekes székhez kötve a fiatalembert. S ha ma még kilátástalannak is látszik a felgyógyulás, Karácsony János nem adja föl.

Rendszeresen végez tornagyakorlatokat, hetente egyszer a masszőr is fölkeresi, átgyúrja a lábát. A lakást úgy rendezte be, hogy segítség nélkül is tudjon tenni-venni, közlekedni, mosakodni, ágyba feküdni. Még terményszállító teherautóját is úgy alakíttatta át, hogy bármikor egyedül be és ki tudjon szállni belőle. – Csak a lábam beteg, a fejem, az eszem a helyén van – mondja a ¬fiatalember csöndesen, a szája szögletében bujkáló mosollyal.

Ami meg is látszik mindenen: a házon, a portán, az egész kertészeten, amit ő tart a kezében. És hiába a sok nyűg, baj, Karácsony János csak nem tagadja meg magát: elmenőben azt fejtegeti, hogyan is növelhetné tovább a gazdaságát.