Zalkod élni akar!

Pedig ennél szebb falu a világon nincsen! – fogad Horák Mária nyugdíjas óvónő az egyik kis csendes mellékutcában. Csak az utca két vége lakott, a többi porta üres vagy elhagyott, ahol vadszőlővel, komlóval befutott házak omladoznak. Ma kétszázharmincan lakják Zalkodot, szebb időkben ezernél is többen voltak. – Csakhogy az öregek meghaltak, a fiatalok meg elköltöztek. De jöttek máshonnan. Mi is a megye másik végéből, Vilmányból költöztünk ide három éve. Pont áradt a Bodrog, a Tisza, tenger volt az egész táj. Nyomban beleszerelmesedtünk. Másfél millióért meg is vettük ezt a házat, felújítottuk – csak hát nem úgy sikerült, ahogy ígérték. Tájházat terveztünk, pezsgő kulturális életet. Még a szintén óvónő lányom is ideköltözött az unokámmal, hogy majd állást kap itt, de másfél év után visszament a Dunántúlra. Oroszlány mellett kapott állást, szép, boldog élete van, de visszavágyik. Ha lenne munka, azonnal jönne, haza.

Ha létezik zsákfalu, Zalkod akkor igazán az. Valamikor Szabolcs vármegyéhez tartozott, akkor azonban megvolt még a Tisza-híd, de hogy a németek felrobbantották, a falu teljesen beszorult a Tisza és a Bodrog közé. Lassan hetven éve már annak, és a helyzete csak romlik. Pedig egy időben úgy tűnt, a falura rámosolygott a szerencse. Egyre több városi ember fedezte fel, s kezdték felvásárolni a hihetetlenül olcsó házakat. Úgy tűnt, a keleti országrészben Zalkod lesz az új Szentendre, az új Tihany.

Dr. Molnár Géza volt talán a legelső, aki idegenként letelepedett itt. Már több mint másfél évtizede ennek, lassan-lassan igazi őslakosnak számít, épp ezért mellbevágóan borúlátó Zalkod jövőjét illetően. A Tisza jeles kutatója számtalan könyvet, tanulmányt írt a folyó és az ember, egyáltalán az ember és a természet kapcsolatától – keresve se találhatott volna ehhez jobb helyszínt Zalkodnál. És ő úgy is él, ahogy beszél: a „vadonban” házat épített, földet művel és jószágot tart, közben járja az országot, és előadásaiban figyelmezteti a hallgatóságot, hogy rossz úton jár az ember. A magyar ember is. Meg a zalkodi is, mert nem úgy teremti elő a mindennapi betevőjét, ahogy kellene.

– A múlt század húszas–negyvenes évei¬ben a zalkodiak még együtt éltek a természettel – magyarázza. – Nem erőltették a növénytermesztést, csak azokat a területeket szántották, amelyeket ésszerűen meg lehetett művelni. Összetett gazdálkodást folytattak, melyben megvolt a helye a földművelésnek, az állattenyésztésnek, az erdőnek, a mocsárnak, a kaszálónak. És volt egy másik nagy előnye is annak az életnek: a helyi gazdáknak az újhelyi vagy nyíregyházi piacon nem brazil, amerikai, francia gazdákkal, hanem helyiekkel kellett megküzdeniük, egyenlő feltételek mellett.

De az is igaz, teszi még hozzá, hogy a tiszalöki vízlépcső felépültével az egész Bodrogközben, Zalkodtól Cigándig megváltoztak a gazdálkodás feltételei: a felduzzasztatott Tisza megemelte a talajvíz szintjét is. De ez nem lenne tragédia, ha az elmúlt évtizedekben alkalmazkodtunk volna ehhez. Mi azonban továbbra is erőltetjük az iparszerű termesztést. De hát ez nemcsak bodrogközi jelenség, ez történik világszerte.

Szűk, kanyargós utcácskában beszélgetünk, embernek, szomszédnak nyomát se látni. Mellettünk, előttünk is félig már összeomlott házak, szemben velünk egy elhagyott portán két aprócska marha legelészik. De sokáig csak egyet látunk, az anyát – borja teljesen eltűnik az embermagasságú fűben. Aztán szalad, de nem is az anyjához, hanem a gazdához. Máramarosi borzderesek, Molnár Géza az egyik megmentőjük. Ilyen teheneket jószerivel már csak itt meg Zemplénben lehet látni, a kárpátaljai és a romániai állomány most van épp megsemmisülőben. Pedig ez a szívós, igénytelen jószág megérdemelné a nagyobb figyelmet – amúgy ez a két állat a mai zalkodi jószágállománynak pont a felét adja. Rajtuk kívül még egy család tart marhát, azok is „gyüttmentek”, álmodozó városiak.

A „gyüttmentek” nagy része azóta már felszívódott valamerre, de ez nem csoda, hiszen majd mindegyikük gazdasági menekült volt: azt hitték, itt majd legalább az élelmiszert megtermelik maguknak. De ismeretek, szerszámok és komoly elhatározás híján itt is a boltba kényszerültek, a magukkal hozott kis pénz elolvadt, s újból költözniük kellett. Ha szerencséjük volt, a pár éve vett házukon sikerült túladniuk – többnyire nem sikerült.

– Tíz éven belül utcasorok fognak kiürülni – fogad bennünket Papp Gizella polgármester. Egyik kezében kislapát, a másikban locsoló, épp virágot ültetni indult. A községháza előtti térre. – Magad, uram, ha szolgád nincs. Most is mindössze két főre kaptunk közmunka-lehetőséget, azt is fél évre és hat órára. Nem várhatom el tőlük, hogy ingyen dolgozzanak.

– Egyáltalán van valakinek itt állandó munkája? Hol dolgoznak a zalkodiak?
– Páran a kenézlői szövetkezetben, a két kisboltunkban, az önkormányzatnál, nagyjából ennyi. No, de megjöttünk. Maguk szerint hová kéne ültetni ezeket a virágokat? – néz ránk talán kicsit gunyorosan az asszony. Az még csak hagyján, hogy ingyen polgármesterkedik, hiszen az önkormányzat tagjai se kapnak pénzt a munkájukért, de két éve, mikor húszmilliós tartozással átvette a faluvezetést, a megtakarított pénzéből ő maga adott három és fél millió forintot kölcsön a falunak (persze kamatmentesen), hogy egyáltalán elindulhassanak.

Az iskola negyven, az óvoda tizenöt éve zárt be, a régi konyhát, de az óvodát is árulják. Ma három óvodásuk és hét iskolásuk jár át Kenézlőre – gyermekhiány miatt az ottani iskolát is a bezárás fenyegeti.

A Bodrogzug fontosabb vízi útjai itt kanyarognak a közelben, a legfontosabb, a Diós-ér rögtön a kertek alatt. A házak jó magas partra épültek, a vadonban repdeső madarakat akár az udvarról is szemrevételezhetjük. Hornyák Gábor azon szerencsés zalkodiak egyike, aki a sárospataki kistérségi társulás alkalmazottjaként állandó munkával rendelkezik – igaz, csak fél évig –, ővele barangolunk a faluban. Három idősebb, széles látókörűnek mondott emberhez is bekopogunk, de egyiknek sincs kedve beszélgetni. Az egyik beteg, a másik permetezni készül, a harmadik álmos. Végül a nyugdíjas buszvezetőnél, Korcsmáros Józsefnél kötünk ki. Az ő kertje is lenyúlik a vízig, le is ballag velünk a partig. Tősgyökeres zalkodi, de csak pár éve költözött haza a feleségével Ónodról – az emlékek hozták vissza.

– Már semmi se olyan, mint régen – áll meg a Diós-ér partján, ami most nem különb egy sáros pocsolyánál. – Az én időmben szép nyári napokon itt tolongott a fél falu. De láthatják, mára a fákat is kivágták. Nincs itt mit keresni nekünk már – mondja keserűen, és megindul hazafelé.

– Azért nem olyan vigasztalan itt az élet – mondja Horák Mária, mikor búcsúzóul újra benézünk hozzá. Kezünkbe ad egy vékony iratcsomót azzal, hogy azt majd csak otthon olvassuk el. Versek, az ő költeményei. Mind Zalkod és a Tisza dicséretéről szólnak.
Balogh Géza