Kivagyiságnak indult, legenda lett

Jó, nem a mai épület háromszáz éves, annak építéséhez csupán száz éve fogtak, a Bikaház története azonban sokkal korábbi. Egészen 1617-ig kell visszamennünk az időben, amikor is a város nagytekintélyű, hites polgárát, Bika Bálintot serfőző felügyelővé választották, aki hamarosan megvásárolt egy földszintes kőházat a Piacz utca sarkán. Bika uram nem akármilyen ember volt, ma sem nagyon akad párja. Gazdálkodással, állattenyésztéssel foglalkozott, és a közjó szolgálata lebegett a szeme előtt mindig. Egy 1646-os irat szerint például a Darabos utcai házát és szárazmalmát a kollégiumnak ajándékozta, hogy a főiskolán tanuló diákok számára begyűjtött gabonaféléket ott őröltethessék vámmentesen, a házzal pedig a ”nagytiszteletű kollégiumi tanács saját belátása szerint rendelkezhessék”.

Bálint gazda két fia azonban egyáltalán nem ütött az apjukra. Egykettőre az örökség nyakára hágtak, a Piacz utcai kőházat is dobra kellett verni. A város szerezte meg a házat, ahol 1699-ben fogadót rendeztek be: négy vendég- és egy ivószobát, valamint a vendéglősnek is egy aprócska lakást. És ezzel megkezdődött a Bika háromszáz éves története, amihez fogható nincs az egész Kárpát-medencében.

A mai Aranybikát az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd tervei alapján 1915-ben adták át. De ne higgyük, hogy kitörő lelkesedéssel fogadta a város – rettenetesen sajnálták a régit. Ami nem is volt igazán régi, hiszen 1881-ben épült, és annak se volt akárki a tervezője: Steindl Imre, aki többek között az Országházat is megálmodta. Az ő Bikája se volt kevésbé pompás. Legendás márványtermét és az ott folyó mulatságokat mind a mai napig sokat emlegetik, de hát már az átadás pillanatában kicsinek bizonyult. Legalábbis ez volt az indok, mikor lebontásáról határoztak. De az irigykedő szomszédok, a szolnokiak, váradiak szerint csupán a közismert debreceni kivagyiság cseréltette le az öreg szállót.

Aminek amúgy a színház is köszönhette a felépültét. Amit, legalábbis a gonoszkodó szomszédvárosok szerint, a helyi ellenzék se igen akart. Minek Debrecennek színház, kötekedtek, amire a főbíró hetykén csak annyit felelt: mert tellik! Így, két l-lel, dacosan megnyomva a közepét.

Erre viszont alighanem azt mondaná a mai debreceni polgár: bár ma is telne! Bár volna annyi pénze a városnak, amivel vissza lehetne varázsolni a szálló régi fényét! Mert az mára bizony eléggé megkopott. Kívülről nincs is semmi gond, hatalmas, mégis elegánsan könnyed tömbje messze a legszebb épület a főtéren. Belül viszont már hiába is keresné az ember azt a ragyogást, ami miatt annyian rajongtak érte.

Ezt már én állapítom meg a szálló tágas halljában, amíg az üzemeltetési igazgatóra, Horváth Lászlónéra várok. Mintha nem is egy százéves, gyönyörű, szecessziós hotel, hanem egy tipikus szocreál szálló recepcióján állnék – de ez nem is véletlen. A pompás öreg épület mellé a hetvenes években csaptak egy másik, munkásszálló kinézetű szárnyat, a recepció is annak a hangulatát idézi.

Egyvalamire azonban a legzordabb vendég is felkapja a fejét: a falak borítva jobbnál jobb festményekkel. Régi hagyomány ez a Bikában, valamikor nagyon nívós festőtáborok szervezésére is vállalkozott ez a csapat – meséli Horváth Lászlóné, aki negyven éve, szinte gyermekfejjel bérszámfejtőként kezdte, most pedig, bejárva az összes ranglétrát, felelős vezetőként irányítja a napi munkát. De lehet, hogy már nem sokáig. Lassan-lassan nyugdíjba készül, ráadásul a szálloda életében is nagy változás várható. Sok-sok sikertelen próbálkozás után úgy tűnik, új vevőre lel a hotel. A történet sok más helyről ismerős lehet: a privatizáció után egy részvénytársaság vette meg a Bikát, de aztán tönkrement, és kezdetét vette az agónia, a felszámolás.

Annak eredménye lehet majd a tulajdonosváltás és a reménybeli fejlesztések, de ez a szálloda mindennapi életét nemigen befolyásolja. Az új szárny ugyan a drága gáz-, villany-, vízdíjak miatt télen zárva, de a régi most is tele vendéggel. Illetve most épp nincs, mert pontosan ma reggel ment el egy nagy csoport olasz focisulis. Annyian voltak, hogy pótágyazni kellett a legtöbb szobát, szabadkozik is Horváth Lászlóné, hogy nemigen tud mutatni egy érintetlen, eredeti szobát.

Azért makacs kérésünkre elvezet a 233. számúhoz. Móricz Zsigmond lakott itt egykor. Ellentétben az útikönyvek állításával, nem a kertre néz, hanem a főtérre, és a száma sem 218, mint azokban mondják. Szép, kényelmes szoba, benne egy hatalmas festménnyel: a Hortobágy közepén áll az író, nyakában távcső, a piktor valamelyik pusztai kirándulását igyekezett megörökíteni. Móricz ugyanis nagyon szerette a pusztát, és ha erre barangolt, mindig a 233-asban szállt meg. Amúgy szerény vendég volt. De egy különös szokással bírt: minden egyes alkalommal a pincérre bízta az ételválasztást. Közben nagyokat nyelt, aztán majd’ mindig húslevest és sovány főtt húst rendelt, merthogy diétáznia kellett.

Voltak azonban nála sokkal különcebb vendégei is a Bikának. Például Oláh Gábor, a meglehetősen mogorva, de annál jobb tollú debreceni író-költő. A tollforgatók akkor is sovány keresetűek voltak, és a segédtanári fizetés se volt valami fényes, így aztán, ahol tudtak, takarékoskodtak. Leginkább a gyomrukon. Feltűnt ez a Bika aranyszívű bérlőjének, Németh Andrásnak is, és egy ünnepi fogadáson felajánlotta a segítségét: amíg ő a bérlő, a költő minden ebédnél az ő vendége. Oláh nagy duzzogva el is fogadta, és akkortól kezdve minden áldott nap húslevest, rántott húst és tésztát evett – tizenhat éven át! A pincérek egy ideig próbálkoztak mással is, kínálták finomabbnál finomabb falatokkal, de a költő nem tágított. Következetes ember volt.

Németh András azonban nem csak a költőnek, fia barátján segített. Egy napon felkereste a református kollégium igazgatóját, és bejelentette, hogy a szálló éttermében diákasztalt állít fel, amelynél érdemes, szegény tanulók minden fizetés nélkül, diplomájuk kézhezvételéig, nap mint nap ugyanazt a meleg ételt, ebédet, vacsorát kapják, mint a saját tulajdon fia. Csak két feltételt kötött ki: tartsák titokban a finanszírozó kilétét, és az iskola utalja be a diákasztalhoz a segítségre szoruló diákokat. Volt idő, amikor harmincnál is több diák étkezett Németh András jóvoltából – olvasom Ballassa Sándor Az Aranybika története című öreg könyvében. Magas állásba kerülve sokan meghatottan akarták megköszönni és viszontszolgálni a nemes cselekedetet, de az akkor már idős Németh egy kézlegyintéssel elintézettnek vélte a dolgot: hagyd, fiam, csak a kötelességemet teljesítettem!

Rendes szálló persze nem lehetett meg jó zenészek nélkül – Debrecen tele volt velük. A Berki, Dobronyi, Kacsari, Oláh, Zámbó, Dajna Balogh család ontotta a tehetségeket. De mind közül kiemelkedett a Boka família, közülük is Boka Károly, Kossuth Lajos legkedvesebb muzsikusa. A legnagyobb kitüntetést szülővárosától kapta: 1846-ban a város tanácsa felvette a polgárok sorába, és nevét beiktatta a cívisek anyakönyvébe.

Azóta se igen történt ilyen Debrecenben!